Ha lenne globális igazságszolgáltatás, a NATO a vádlottak padján lenne Líbia miatt

Líbiát másnak vélték. David Cameron és Nicolas Sarkozy tavaly azt állították, hogy megtanulták Irak és Afganisztán leckéit. Ez valódi humanitárius beavatkozás lesz. Iraktól eltérően, ott nem lépnek csizmák a földre. Afganisztántól eltérően, a Nato légierejét arra fogják használni, hogy támogassák a harcot a szabadságért és meggátolják a mészárlást. A koszovói kampánytól eltérően, nem lesznek válogatás nélküli fürtös bombák : csak precíziós fegyvereket fognak bevetni. Ez a civil életeket megmentő háború lesz.

Hét hónappal Muammar Khaddafi lemészárlása után Sirte romjai között, a liberális beavatkozás gyümölcsei Líbiában kegyetlenül világosak és az ENSZ és emberi jogi csoportok által dokumentáltak : 8000 tárgyalás nélkül fogva tartott fogoly, féktelen kínzás és rutinszerű halál a letartóztatásban, etnikai tisztogatás Tawergában, 30 ezer főként a fekete líbiaiak városában (már emberiség elleni bűnökkel) és a szub-szaharai afrikaiak folyamatos erőszakos üldözése országszerte.

Egy évvel az után, hogy a nyugati hatalmak az arab felkelések során elvesztett teret megpróbálták visszaszerezni és ennek érdekében megfordították a Bengázi lázadás kimenetelét. Líbia a rivális hadurak törvénytelen szorításában és a milíciák közti fegyveres konfliktusban vergődik. A nyugatiak által létrehozott Nemzeti Átmeneti Tanács (National Transitional Council - NTC) Khaddafi-stílusú, tiltja a szólásszabadságot, törvényes immunitás ad a korábbi lázadóknak míg az új renddel szemben kritikus választási jelölteket rendre megakadályozza. Ezek azok a politikai erők, amelyeknek a hatalomra juttatásában a NATO döntő szerepet játszott.

Most kezd felépülni a nyilvánvalósága annak, hogy mit jelent valójában a helyszínen a NATO lézervezérlésű bombázási kampánya. A New York-i Emberi Jogi Őrség (Human Rights Watch) e héten jelentést bocsájtott ki legalább 72 líbiai civil haláláról, egyharmaduk gyermek, akiket nyolc különböző bombázásban öltek meg (közülük hét nem-katonai célok ellen), és elítélte a NATO-t, mert még mindig nem hajlandó kivizsgálni, sőt akár elismerni a polgári haláleseteket, amelyeket elkövetésükkor mindig letagadtak.

Tekintve az US, brit és más NATO-erők által a levegőből és a szárazföldön legyilkolt polgárok tízezreire Irakban, Afganisztánban, Pakisztánban és Jemenben az utóbbi tíz év alatt, a NATO parancsnokai talán inkább nem foglalják el magukat ilyen összehasonlítható apróságokkal. És az Emberi Jogi Őrség úgy véli, hogy bármennyi is a NATO-bombázással közvetlenül legyilkolt polgárok száma, az viszonylag kevés, ha a tízezernél több áldozattal járó bevetésekhez hasonlítjuk. De, míg a NATO ENSZ-mandátuma a polgárok megvédésére szólt, a szövetség a gyakorlatban ezt a küldetést a fejére állította. A súlyát egy polgárháborúban az egyik oldal mögé helyezve, hogy megdöntse a Khaddafi-rezsimet, a szárazföldi lázadó milíciák légierejévé vált. Így, míg a NATO márciusi beavatkozásakor a halálos áldozatok száma talán 1000 és 2000 között volt, októberre ez az NTC becslése szerint 30 ezerre nőtt, köztük a polgárok ezreivel.

Nem tudhatjuk természetesen, hogy mi történt volna a NATO bombázó kampánya nélkül, még ha nincs is bizonyíték arra, hogy Khaddafinak szándéka vagy lehetősége volt-e egy mészárlás végrehajtására Bengáziban. De tudjuk, hogy a NATO döntő légi fedezetet nyújtott a lázadóknak, amint azok háborús bűnökkel zárkóztak fel Khaddafi erőinek a háborús bűneihez, mészárlásokat hajtottak végre a saját, válogatás nélkül lőtt területeiken, pusztító eredményekkel, mint amilyen Sirte nagy részének a lerombolása volt tavaly októberben. Végül azután NATO és katari csizmák is földre léptek, köztük a lázadók műveleteit koordináló brit speciális erők. A NATO bizonyosan részes a felelősségben jóval több polgár halálért, mint ahányat a rakétái közvetlenül elégettek.

Ez olyan közvetett bűnösség, mint amilyen a múlt hónapban Charles Taylor korábbi libériai elnök elítéléséhez vezetett az ENSZ által támogatott hágai különleges bíróságon. Taylort, aki most az ítéletre vár, és akit várhatóan Britanniában fognak bebörtönözni, vétkesnek találták háborús és emberiség elleni bűnök „segítésében és pártolásában” Sierra Leone polgárháborújában, az 1990-es években. De felmentették a Sierra Leone-i lázadók által végrehajtott atrocitások közvetlen elrendelése alól.

Ami nagyon jól leírja a NATO tavalyi szerepét Líbiában. Nemzetközi jogászok szerint a törvényes büntethetőség azon háborús bűnök támogatásának és ismeretének a fokától függ, amelyekhez a NATO fedezetet nyújtott, noha a politikai és erkölcsi felelősség nem is lehetne világosabb.

De, természetesen nem kérdés a NATO vezetőinek a törvényes elszámoltatása a líbiai vérontásért, mint ahogy az Irakban és Afganisztánban elkövetett jóval közvetlenebb bűnökért sem fenyegeti őket felelősségre vonás. Az egyetlen brit, akit elítéltek az iraki vérfürdő ügyében, Donald Payne káplár volt, foglyok elleni visszaélésekért Basraban, 2003-ban. Miközben George Bush nyíltan dicsekedett azzal, hogy felhatalmazást adott kínzásra – ez pedig nemzetközi bűncselekmény. Még csak egy figyelmeztetésben sem részesült. Ami csak aláhúzza, hogy amit nemzetközi jognak neveznek, egyszerűen nem érvényes a nagyhatalmakra és politikai vezetőikre. A létezésének tíz éve alatt a Nemzetközi Bűnügyi Bíróság (International criminal court – ICC) háborús és emberiség elleni bűnökért hét országból 28 ember ellen emelt vádat. Közülük mindegyik afrikai, noha az ICC létesítői között olyan, háborúkat szenvedő államok is vannak, mint Colombia és Afganisztán.

Ez eléggé olyan, mintha Britanniában a büntetőjog csak olyan emberekre vonatkozna, akik minimálbéren élnek és Cornwallban laknak. De, amíg a nemzetközi jogot csak a fejlődő világ kis vagy gyenge államai ellen használják, addig az nem lesz a nemzetközi igazságszolgáltatás rendszere, hanem csak az erőpolitika és a birodalmi kényszerítés eszköze.

A líbiai eset leckéje – az arab világ többi része és mások számára is – az, hogy bárhogyan is álcázzák, az idegen katonai beavatkozás nem a szabadsághoz vezető legrövidebb út. És ahelyett, hogy életeket mentene meg, csak fokozza a mészárlást.

(Ford. Szende Gy.)