Köszönjük, nem - Nem a palesztin államra ?

Ahmad Samih Khalidi az oxfordi St Antony’s College vezető társult tagja - aswk@yahoo.com

A palesztin állam most egyetemes szabvány lett a palesztin-izraeli konfliktus minden megoldására. A nemzetközi közösség tapsol a koncepciónak. Bush elnök büszkén, mint a saját “vízióját” hirdeti. Az izraeliek, a rendíthetetlen elutasítás és elvetés évei után, megkésve értek ide.

Ma, Izrael miniszterelnöke, Ehud Olmert, nem csak támogatja a gondolatot, de egzisztenciális izraeli érdekként hirdeti : nélküle Izrael sorsa az eltűnés az Izraelben és a megszállt területeken állandóan növekvő arab lakosság szörnyű ostroma alatt. Ez a nyilvánvaló emberi dagály még szerencsétlenséget hozhat a zsidó államra, egyenlő polgári jogokat követelve azokkal, amelyekkel maguk a zsidók rendelkeznek. De az államiság, mint olyan, viszonylag újonnan adódott hozzá a palesztin törekvésekhez. 1948 katasztrófája után a fő késztetés a “visszatérésé” volt. Ez inkább az arab föld és örökség elvesztésének a megfordítására irányult, mint a klasszikus poszt-koloniális önrendelkezésre államiság révén.

A katasztrofális erőszakos kitelepítés 1948-as és az 1960-as évek közepéig tartó nemzeti megrázkódtatása alatt a külön “palesztin” nemzeti identitás érzése közel eltűnt. Az öntudat ilyen elvesztését csak a Fatah megjelenése fordította meg Yasser Arafat alatt, az arab diaszpórában, az 1950-es évek végén.

Csak az 1967-es összeomlás után kezdett formát ölteni egy új palesztin nemzeti identitás. Ennek a magva a fegyveres harc szándéka volt, élénkítő erőként. A Fatah szerint, a fegyveres harc helyreállította a palesztin méltóságot, és szót adott a palesztinoknak a jövőjük meghatározásában.

Az államiságnak és az államépítésnek nem volt valódi helye ebben a rendszerben. Valóban, az első puhatolózó javaslatokat állam létesítésére Palesztinában (azaz a Nyugati Parton) defetistaként és a nemzeti ügy elárulásaként utasították el. Ez bizonyosan nem az intézményépítés, a földszerzés és az államépítés lopakodó gyakorlása volt, mint a cionista mozgalomban történt 1948 előtt. Az 1973-as háború után, a Fatah vezetői újra a szándék felé fordultak. Ez jórészt az erőviszonyok realista felfogásának az eredménye volt, és a határok felismerése, amelyeket az arab államok vagy a palesztin nem reguláris erők valószínűleg elérhettek. Végül is, 1988-ban, maga Arafat támogatta a palesztin állam gondolatát az 1967-es határok között, történelmi kompromisszumként ; Izrael e határok mögött a mandátumi Palesztina 77%-át kapta volna, és a palesztinoknak meg kellett volna békülniük a maradék 23%-kal.

Ma, a palesztin állam jórészt egy megtorló elmeszülemény, amelyet a palesztinok legrosszabb történelmi ellenségei ; Izrael és kérlelhetetlen szövetségese, az USA terveztek. Az állam mögötti szándék ma : területileg korlátozni a palesztin törekvéseket, kényszeríteni őket az erkölcsi jogaik feladására, megtagadni a történelmüket és alávetni magukat Izrael diktátumának a szuverenitás alapkérdéseiben.

A dolog magva a maradék Palesztin Hatóság, amelyet most alapjában az IDF (izraeli védelmi erők) jelenléte tart fenn a Nyugati Parton. A PH növekvő mértékben az izraeli megszállás mezévé válik ; a feladata az izraeli biztonsági érdekek szolgálata, amint maga Izrael és a palesztin biztonsági erők felépítését felügyelő USA katonai csapatai kijelölik.

Nagyon nem világos, hogyan lehet egy független államot annak az erőnek a szuronyaira építeni, amelyik megszállás alatt tartja. Vagy hogyan lehet állami intézményeket építeni, amíg továbbra is a megszállás határozza meg a palesztin élet minden aspektusát. Az állam szándéka a palesztin harc egy hajtása volt, nem a csomópontja. Mégis, volt egy időszak az 1970-es évek közepe után, amikor az állam képviselhette volna azt a pontot, ahol a palesztin nemzeti törekvések találkoznak a lehetőségek határaival.

Most ez a fogalom kevésbé vonzó, mint valaha. Olmert azt követeli a palesztinoktól, hogy feladják a történelmüket. Bush elnök dönti el, milyenek legyenek a határaik és a jogaik. És Tony Blair meglengeti az ujját, és azt mondja a palesztinoknak, hogy egyáltalán nem kapnak államot, hacsak nem felelnek meg az ő kormányzása magas normáinak (sic !).

A kísértés : azt mondani, hogy köszönjük, de nem kérjük. Ilyen körülmények között, a palesztinok csak valami mást választhatnak. Életre hívhatják Olmert legrosszabb lidércálmait, és méltányosabb és igazságosabb megoldásra hívhatnak fel, amely más alapokra épül ; a kölcsönös tiszteletre, egyenlőségre és kölcsönösségre, és igazi partnerségre a föld elosztásában.

Vagy a palesztinok továbbra is egyszerűen nemet mondhatnak az államra, amely semmit sem tesz az alapvető szükségleteik kielégítéséért. Bármelyik úton is, nehezen látható, hogyan győzhet a hosszú távon Izrael ebben a harcban.

Forditás : Szende György