Az Attac France elemzése a felsőoktatásról és kutatásról

Az Attac alapos elemzése a francia kormány és az Európai Unió manővereiről a felsőoktatás és tudományos kutatás "amerikanizálására".

A felsőoktatás és a kutatás a ciklon közepében

2009. február 4. Szerző : Attac France

Az oktatás és kutatás, a demokrácia működésében elsőrendűen fontos helyek kiemelt céltáblái a köztársasági elnöknek és kormányának.

Összefoglalás

Az LRU törvény lényege • Az európai kereskedelmi sodródás • A nagy kutatási szervezetek reformja • Az egyetem küldetései • Javaslatok

Az egyetemet, egyebek között számos média és a kormány azzal vádolja, hogy nem működik együtt kielégítően a vállalatok világával, hogy a diákokat a társadalom számára hasznos tudással lássa el, valamint, hogy a francia gazdaságot új felfedezésekkel gazdagítsa. Ahonnan egy rövidtávú rögeszme és a nagyvállalatok és részvényeseik érdekei védelmének jellegzetes reformjainak áradata a határtalan növekedés alapján a verseny jótéteményeiben. Még ha ma, 2009 februárjában, a pénzügyi válság és következményei megkérdőjelezik is a neoliberális dogmákat, semmi nem változott, és egy vak konokság uralja a reformokat. Az egyetemeken és a kutatóintézetekben a nyugtalanság fokozódik és kezd ellenállássá átalakulni. Bizonyos, hogy a felsőoktatási intézmények és kutató laboratóriumok neoliberális átalakítása már Nicolas Sarkozy köztársasági elnökké választása előtt elkezdődött. Ez a választás azonban egy addig precedens nélkül álló súlyosabb és felerősödött fázist nyitott meg, amelyben az olyan alapelveket, mint a diákok és a területek közötti egyenlőség, az akadémiai szabadság vagy a belső demokrácia a versenynek való alávetés a köztulajdonban levő eszközöknek a rövid távú rentabilitás szellemében való használata és a magánfinanszírozói valamint a miniszteri hatalom megerősítése nevetségessé teszi : ilyenek a 2006 április 18-i „Szerződés a kutatásért” ; az Egyetemek Szabadsága és Felelőssége (Libertés et responsabilités des universités, LRU) 2007 augusztus 10-én ; a nagy kutatási szervezetek reformja (2008), a Campus akció (2008), az általános és középiskolai tanárok képzésének és kiválasztásának reformja (2008) ; az oktatók-kutatók státuszának reformja (2008). Ehhez a listához még hozzá kell tenni egy frontális támadást a laicitás ellen, a 2008 december 18-án a Vatikánnal aláírt szerződést, amely a katolikus fakultásoknak megadja az egyetemi fokozatok adományozásának jogát, vagyis azt, hogy licenc, master és doktori fokozatokat ítéljenek oda. Végül az elsődleges egyetemi fokozatról, a BSc-ről is szó van. A felsőoktatásnak és a kutatásnak új, ambíciózus politikára van szüksége, függetlenségi garanciákkal, a demokrácia megerősítésével és a társadalmi fejlődéssel összhangban. A 2004-es Általános Kutatási Helyzet c. dokumentum, amelyet a felsőoktatásban és kutatásban résztvevő személyzet dolgozott ki, számos javaslatot tett ebben a szellemben. Ezeket nem kell újra kitalálni.

Az LRU törvény ehhez képest három vonatkozásban is visszalépést jelent :

• Mindenek előtt az egyetem „kormányzásában”, amelyet egy nagyban megerősített elnökre akar bízni. Nevezetesen, eszerint vétójoga lenne személyzeti vonatkozásban a funkcionáriusok kiválasztásában, teljes szabadságot élvezne a személyzet alkalmazásában mind a határozott, mind a határozatlan idejű alkalmazásoknál, teljhatalma lenne a jutalmak, címek adományozásában és végül lehetősége lenne növelni (furkósbot) vagy csökkenteni (mézesmadzag) egy kutató-oktató tanítási óraszámát.

• Továbbá, az igazgatás autonómiája – megfelelő közfinanszírozás nélkül és egyre csökkenő személyzeti létszám mellett – odáig vezet, hogy az egyetemek meg akarják terhelni örökségüket (ingatlanok, történelmi, kulturális örökség) : vásárlással, eladással, áthelyezéssel…

• Végül, a magánfinanszírozás fejlesztése, alapítványok útján

Így kifejlődik a bizonytalan egzisztenciájú munkaerő alkalmazása, esetenként magánalapokból finanszírozva, bizonyos területeken a költségvetési megszorítás, sőt, az ingatlan vagy kulturális örökség kiárusítása, ahogyan a magántámogatók érdekeinek való bizonyos fokú alávetése is. Az irodalom és a humán tudományok különösen fenyegetettek, létezésükben, hacsak nem a függetlenségükben. És ezzel nő a kockázata, hogy az egyetemnek a diákok felé kell fordulnia, hogy kiegészítse forrásait a tandíjak emelése útján. Ez különböző európai országokban már bekövetkezett, ahol az „autonómiát” választották (Hollandia, Olaszország, Spanyolország, Egyesült Királyság…) vagy más kontinenseken. Így, a Harvard átlagosan évi 5 %-kal emelte a tandíjat az elmúlt húsz év folyamán, hogy 2007-ben elérje az évi közel 40. 000 dollárt, ami a saját forrásainak 21 %-át jelenti. A Harvard, ahol a hallgatók közel 90 %-a olyan családból származik, ahol a jövedelem az átlag fölött van a sanghaji osztályozás [1] szerint az élen van, számos parlamenti képviselőnknek ez a referencia, akik erre hivatkoztak az LRU törvényt megelőző vitában. Ez az osztályozás privilegizálja az intézmény méretét, a tudományos közlemények számát inkább, mint a minőséget és elítél minden olyan egyetemi rendszert, amelyben a kiválóság egy hálózatban bontakozik ki inkább, minthogy limitált számú póluson koncentrálódna.

Az LRU törvény hatása

Az intézmények számára

Vetélkedés, sőt inkább egy konkurencia ugyanabban a régióban máris létezik a francia egyetemek között. Így az intézmények 1994 óta rendelkeznek fejlesztési kapacitással a nemzeti diplomák mellett „saját termékekkel” : az egyetem szintjén kidolgozott egyetemi diplomákkal (DU), hogy megfeleljenek a helyi vagy regionális képzési szükségleteknek (vállalatok, szabad foglalkozások, asszociatív szektor…). Azután, az LMD (licence-master-doctorat ; francia egyetemi fokozatok) 2002-es reformja (az európai ún. bolognai folyamat) eltüntette a diplomák nemzeti kereteit és így megnövelte a konkurencia súlyát az intézmények között. Az LRU egy újabb szakaszba lép azzal, hogy bevezeti az egyetemek igazgatási autonómiáját és felborítva a belső működést, végül az intézmények közötti konkurencia kifejlődéséhez vezet. A szabad kezek, az egyetemi elnökök belevethetik magukat az osztályozási és a finanszírozási harcba (a campus tervétől, az ANR*-től és az állami dotáció újraelosztásától kezdve), amely részben köz- részben magánfinanszírozású lesz.

A konkurencia bevezetése valószínűleg drámai következményekkel jár bizonyos vidéki egyetemek számára, amelyek bizonyos rövid idejű és szűken szakmai profilra rendezkedtek be, hogy megfeleljenek a helyi vállalatok azonnali igényeinek, ugyanúgy ahogy a nagy egyetemek és főiskolák számára is, amelyeknek egyedüli presztízsét a „kulturális” képzés biztosítása jelenti, amely hosszú és elméleti, hasznos alapokat adva a szakmai életúthoz.

A személyi állomány számára

A személyi állomány szembesülni fog a modern menedzsment örömeivel, amely az „érdemen” alapul és a karrier olyan egyengetésén, amelyet a helyi igazgatás mesterséges határozatainak kell alávetni, beleértve a jelentős fizetési különbségeket köszönhetően a jutalmi rendszernek. Az oktatás határozott idejű alkalmazásának igénybevételét használják fel arra, hogy általánossá tegyék a költségek csökkentését, javítsák a „rugalmasságot” és biztosítsák a magánfinanszírozók által elvárt politikai vonal tiszteletben tartását, az akadémiai szabadság rovására. Ez az, ami már megtörtént az Egyesült Államokban : „Az egyetem olyan átalakítása, hogy címzetes oktatók alkalmazása helyett bizonytalan egzisztenciájú dolgozókat alkalmaz, finanszírozási nyomást, az alkalmazást illetően az adminisztrációtól eredő rugalmassági elvárásokat, elbocsátást, változásokat eredményez a kurzusok meghirdetésében, ez végül a regionális és helyi egyetemek növekvő számához vezet, amelyek egyedül az alapképzésben érdekeltek és abban, hogy a diákokat a vállalatoknál történő azonnali alkalmazásra készítsék elő. [3]”

Végül, az LRU alkalmazása, a rendelet rögzíti a működő oktatók-kutatók oktatási szolgáltatási kötelezettségeit és ez egy módosító tervezet tárgya, amely azt célozza, hogy az egyetemi elnököknek adja meg a jogot arra, hogy minden egyes oktató-kutató számára esetről esetre meghatározza az évi oktatási órák számát. Ez így szankcionáló, vagy jutalmazási hatalommá válik, amely teljes ellentmondásban áll minden oktató és kutató akadémiai függetlenségével. A függetlenség nélkülözhetetlen országunk demokráciájához, a kutatás tartós fejlődéséhez és ahhoz, hogy a tudásszint ne fejlődjön vissza. Az oktatási órák számának növelése a kutató-oktató számára a „rossz kutató” megítéléssel egyenértékű, tanúsítja az oktatás lenézését azokban, akik azt biztosítják és azokban, akik azt használják, a diákokban.

A diákok számára

Az intézmények közti versenyt valószínűleg az egyetemek közötti egyenlőtlenségek jelentős mértékű növekedése fogja kísérni. Ez tovább súlyosbítja a társadalmi és földrajzi egyenlőtlenségeket, amelyek már ma is súlyosan nehezednek számos hallgató sikeres tanulására. Csak a legvagyonosabb csalásokból származó diákok tudnak majd a legjobb hírű helyekre kerülni, amelyek leggyakrabban a nagy városokban találhatók ahol a hallgatók szállásigénye még feljebb nyomja a lakbéreket. A rövid idejű képzést nyújtó, „professzionalizáló” szakokon koncentrálódnak azok a diákok, akiknek a családja nem rendelkezik azokkal a kulturális és anyagi eszközökkel, hogy számukra egy társadalmilag elismert képzést tudjanak „ajánlani”. Biztos, hogy egy LRU-típusú törvény bevezetése a tandíjak robbanása nélkül egy francia specialitás, amely részben a diákok mozgósításának tulajdonítható, de még meddig maradhat így ? Mi több, az oktatók intellektuális szabadságának elvesztése a programokban levő neoliberális ideológia javára és az átgondolások erőltetése már a szakmai képzés oktatása során, és a vállalati világhoz való idomulás a személyiség és az állampolgári tudat rombolását fogja előidézni. Az egyetem által okozott változás a korábbiaknál kevésbé segíti az emberi kibontakozást és évről évre inkább csak afféle alakítássá módosul. Talán néhány ellenálló hely megmarad.

A meggyengült egyetemi demokrácia

A dolgozó kutatók-oktatók kiválasztása emblematikusan mutatja az egyetemi demokrácia visszafejlődését az LRU következtében. Korábban ezt szakértői bizottságok végezték, amelyek helyi kutató-oktatókból álltak, akiket a főnökeik és külső kinevezettek (kutatók vagy oktató-kutatók) választottak, ami nem volt mentes a bírálattól. Az LRU törvény, ami ezeket kiválasztó bizottságokkal helyettesíti súlyosbítja a dolgokat. Az egyetemi elnök javaslatára, ezek tagjait az adminisztratív tanács (az oktató-kutatók és hasonló dolgozók választott képviselőiből áll) nevezi ki. Ez az igazgatóság „baráti” jelöltjeinek kinevezéséhez vezet, azzal a kockázattal, hogy a kutatás és oktatás különböző aspektusainak képviselői hiányozhatnak, ez a Kutatási és Képzési Egységek (Unités de formation et de recherche, UFR) és a laboratóriumok kiválasztási politikájának végét jelentheti.

Az európai piaccal sodródás

Az LRU törvény részét képezi egy európai és globális folyamatnak, melynek célja a felsőoktatás piacosítása és versenynek alávetése Így, az Általános Szolgáltatáskereskedelmi Egyezmény (GATS) előirányozta a képzés és kutatás bevonását a szolgáltatások kereskedelmének liberalizálásának és piacosításának folyamatába. Ez az 1995 óta a Világkereskedelmi Szervezet (WTÖ) által létrehozott egyezmény ma 153országot foglal magában. Az első időkben az Európai Unió (EU) megerősítette, hogy a közoktatást kiveszi a GATS köréből, mert azt a tagállamok szervezik. Később azonban az angolszász országok neoliberálisai, az OECD és a multinacionális vállalatok nyomására az európai államok előkészítették a felsőoktatás teljes és átfogó integrációját a nagy globális piacba. Így, az EU számára a Lisszaboni Stratégia (2000) egy olyan célt tűzött ki, hogy az a világ „legversenyképesebbnek elismert gazdaságává” váljon. Ezen cél érdekében „a vállalkozói szellem és a társadalmi alkalmasság” közvetlenül azon a listán szerepel, amelyen az „új alapkompetenciák amelyek része a tanulás és az élethosszig tartó képzés megszerzésének lehetővé tétele” [4]. Egy évvel korábban, 1999-ben a bolognai folyamat előirányozta az európai felsőoktatási rendszerek harmonizálását, nevezetesen abban az értelemben, hogy „javítsa az európai felsőoktatási rendszer versenyképességét globális szinten” és létrehozzon egy „európai felsőoktatási térséget” [5]. Konkréten arról volt szó, hogy egy szintre hozzák a diplomákat, az oktatókat és a gyakorlatokat. Azonban, egyúttal végső fokon megvalósítanák annak szükséges feltételeit, hogy egy az egész világra nyitott piac jöjjön létre, ahogyan azt 2002-ben Dr. Andris Barblan, az Európai Egyetemek Szövetsége (ez tömöríti az európai egyetemek elnökeit és vesz részt aktívan a folyamatban) részéről jelezte : „A különböző nemzeti vagy más felsőoktatási képzési rendszerek elismerése és összehasonlítása egy szükséges lépését jelenti a GATS alkalmazásának. Amikor az együttműködés két első lépése megvalósul, a GATS proceduráit alkalmazni lehet, annak az új bizalomnak köszönhetően, amely a szereplők között kialakul, akik partnerekké válnak a felsőoktatási képzésben.”

Az amerikai egyetemi rendszer nem követendő példa

Minden egyesült államokbeli felsőfokú intézmény, legyen az magán vagy állami, fizetős. A magánintézményekben a beiratkozási díj 15000-től több, mint 40000 dollárig terjed évente. Az államiakban 3000-től 10000-ig. A szociális kritériumok alapján adott ösztöndíjak nem fedezik a tanulmányi költségeket. Ezeket a költségeket gyakran bankkölcsönökből fedezik, melyek áltagos kamata évi 8% és nem rendkívüli az az eset, ahol a tanulmányok végén a diákoknak 50 000-100 000 dolláros adósságuk van. Másfelől, az egyetemek (magán és állami) részben de néhányszor nagyon meghatározó szinten alapítványok és tőkeadományok révén vannak finanszírozva, amelyek magához az intézményhez tartoznak és amelyeket részben a tőzsdén vagy befektetési alapoknál fektettek be. Az egyetem minden évben felhívást tesz közzé adományokért, főleg a régi diákok körében, de a magánvállalatok körében is, hogy megerősítse ezeket az alapítványokat és hozzájáruljon az évi költségvetéshez. Az egyéni adományok a jövedelemadókból levonhatók. A Harvard egyetem, amely a világon a leggazdagabb, így több mint 30 milliárd dollár tőkét gyűjtött össze (2007 évi adat), körülbelül 20 000 diák számára. A felsőoktatási finanszírozás ezen módja egy kétsebességes rendszert eredményez, amely reprodukálja és elmélyíti a társadalmi szakadékot. A „legjobb” egyetemek diplomái, amelyek a legnagyobb neveket tudják összetoborozni nagyon magas fizetésekkel, jó állásokat biztosítanak, bármi legyen is a választott foglalkozás. Ezzel ellentétben a kevéssé neves közintézmények egy hiányos finanszírozási spirálba kerülnek, amely rossz helyezést idéz elő a rangsorban és rossz árfolyamot a diplomáik számára. Végül, a legrosszabb helyzetben levő tanulók el sem jutnak az egyetemig, aminek oka lehet a felvételi szelekció, vagy az, hogy nem tudják megengedni maguknak az ehhez szükséges kölcsönök felvételét. A magánvállalatoknak jelentős helyük van az amerikai egyetemeken, az oktatói állások, a laboratóriumok, az összes tartozékok és főleg a kutatási tervek finanszírozásában. Gyakran fordul elő a természettudományos diszciplínákban, hogy egy professzort a saját egyeteme kötelez arra, hogy megtalálja a magánfinanszírozás módját, például azért, hogy kifizesse a laboratóriuma „bérét”. Nagyszámú kurzust tartanak szerződéses oktatók, és egyre többször olyan professzorok, akiknek az életre szóló állását elődjük nyugdíjazásakor szerződésesre cserélték. Ezek az oktatók, akik doktorok vagy doktoranduszok, arra kényszerülnek, hogy nagyszámú szerződést kössenek szemeszterenként, hogy a szükségleteikről gondoskodni tudjanak. Látható, hogy az amerikai egyetemeket úgy vezetik, mint a jövedelmező célú magánvállalatokat. A gazdagok jó diplomákat vásárolhatnak, hogy elinditsák a karrierjüket és a társadalmi szakadék mélyül.

A nagy kutatási szervezetek reformja

Ne feledkezzünk meg a nagy francia kutatási intézményekről. Közöttük is kiemelkedően fontos a CNRS. A 2004 decemberében megindított versenyző pólusok politikája következtében 2005 februárjában létrehozták a Nemzeti Kutatási Ügynökséget (Agence nationale de la recherche, ANR). Ez egy közérdekű intézmény volt akkoriban, korlátozott időtartamra. 2006 áprilisában azonban meghosszabbították a működését a „Szerződés a kutatásért” keretében és egy adminisztratív jellegű közintézmény lett belőle (Établissement public à caractère administratif (EPCA). Egyidejűleg létrehozták a Felsőoktatási és Kutatási Értékelő Ügynökséget (Agence de l’évaluation de la recherche et de l’enseignement supérieur AERES). Azóta ezzel teljesen átalakították a kutatás hátterét. Célja, összetétele és működése szerint az AERES csökkenti a saját értékelési eljárásainak szerepét a nagy szervezeteknél, és ez oda vezet, hogy a francia tudományos élet elveszti globális áttekintését, amellyel ezeknek az értékeléseknek a révén rendelkezett. A maga részéről az ARN lényegében „befejezett” projekteket finanszírozott (amelyek valamilyen alkalmazással direkt kapcsolatban állnak) és amelyek elméletben a „tudományos minőségi kritériumoknak” és „gazdaságilag megfeleltek a vállalatoknak” [6]. Hatalmi jogosítványai nőttek, ami teljesen marginálissá tette a nagy szervezeteket. Az ANR és az AERES adminisztratív tanácsának tagjait a kormány, sőt maga a köztársasági elnök nevezi ki. Így újra az állam kezében vagyunk, de nagyrészt a vállalatok és a kutatásirányítás szolgálatában. Ez minden társadalmi demokrácia végét jelenti, és a választott személyek mellőzését (legyenek azok szakszervezetek vagy sem) a kutatási eljárásokban. De ez az átláthatóság vége is a döntéshozatalban, a nyilvánosságban, az értékelő jelentésekben és a vitákban egyaránt. Nyerünk-e valamit hatékonyságban a választott és ezzel főnökeik által is elismert kutatók mellőzésével a vezetői eljárásokban ? Kételkednünk kell ebben, márpedig a döntéseket a laboratóriumoktól jó távol levő döntéshozóknak kell meghozniuk. Ezeknek a menedzsereknek a tudományos közösségétől jelentősen eltérő döntési kritériumai vannak. Nevezetesen financiális kritériumok, amelyeket gyakran áltudományos jellemzőkkel álcáznak : bibliometriával (a megírt cikkek száma), de az ipari szerződések számával is. Biztos, hogy maradnak tudósok is a vezető testületekben, de csak azok számíthatnak kinevezésre, akik a „vonalban vannak”. A kormány egyik célja, hogy ne kelljen kutatást finanszíroznia,csak projekteket (gyakran 3 éves időtartamra). Ha ez a forma válik uralkodóvá az eredeti kutatás területén, ez veszélyt jelent az alapkutatásra azokra a témákra, amelyeket nem ítélnek rentábilisnak és a csak a jövőben alkalmazott kutatásra. A kutatásoknak szabad térre van szükségük, amelyet nem korlátoz a rövidtávú haszonelv. Ez egyik feltétele annak, amit a kutatás szabadságának szoktak nevezni. Így, Albert Fert elmagyarázza, hogy nem kaphatna fizikai Nobel-díjat egy projekt-alapú finanszírozásra. És hogy az irodalmi, humán és társadalomtudományi kutatásokra gondoljunk, amelyeknél a jót a rossztól megkülönböztetni, megítélni valamiféle „hasznosságot” vagy „rentabilitást”, és amelyek mégis nélkülözhetetlenek a normális működéshez és egy szabad és demokratikus társadalom gazdagságához ? A médiában megjelentek ellenére, a laboratóriumok „visszatérő” finanszírozása szinte állandó maradt 2008-ban és nem hoztak létre kutatói állásokat, éppen csak a nyugdíjba menőkét újították meg. Tény, hogy a bejelentett hitelek emelkedése (+ 7. 8 %) az adók csökkentésére fordítódik a magánszektorban, azután az infláció semlegesítésére és a projektek finanszírozására. Ez utóbbi forma esetén az összegek harmada a magánszektorba megy, a maradék nagyrészt a határozott idejű alkalmazásokra fordítódik a közszférában, vagyis a bizonytalan alkalmazásra. Azután 2009-ben következik 1000 stabil munkahely megszüntetése a felsőoktatásban és kutatásban. Végül azt tervezik, hogy az egyetemeket és a kutatóintézeteket vegyes CNRS/egyetem egységekbe szervezik. Ha figyelembe vesszük, hogy egy LRU-típusú (vagyis teljhatalmú) egyetemi elnök egy vegyes kutatási egységnek (Unité mixte de recherche, UMR) a rentabilitás alapján ad pénzt (megint csak az LRU szellemében), sok UMR amelyet a CNRS megvédett „sajátos” karaktere folytán, országos szinten, azt „haszontalannak” ítélheti egy egyetemi elnök, aki nem akarja támogatni azt, ami az ő helyi környezetének nem rentábilis. Nem maradna más, mint a CNRS kutatóit közvetlen egyetemi szolgálatba helyezni, maga a CNRS pedig egy egyszerű ügynökséggé degradálódna, amelyet az ANR marginalizál : pontosan ez az, amit Nicolas Sarkozy 2009 január 22-én bejelentett.

Az egyetem küldetései

Az LRU a törvénybe belefoglalja az egyetem egy új küldetését, a „szakmai orientációt és beillesztést”, így jóváhagyatva egy már folyamatban levő fejlődést. Ez lehetővé teszi a káderek és felsőfokú technikusok képzését a társadalmi igények szerint, de nem kell azt mások kárára megvalósítani, akik a felsőoktatásban dolgoznak. Az 1984-es Savary-törvény óta az egyetemnek megadatott az a lehetőség, hogy egy „kezdő és folyamatos képzést” végezzen minden állampolgár számára, aki BSc címmel rendelkezett és lehetővé tette a „tudományos és technikai kultúra terjesztését”. Ez a küldetés lényeges a demokrácia számára, amely nem valóságos, csak ha minden állampolgár hozzáférhet a tudáshoz. A törvény elismeri a „tudományos és technikai kutatás” küldetését, mint az „eredmények értékesülését” és a részvételt a „nemzetközi együttműködésben”. Ehhez azonban nem ad sem keretet, sem célokat. Ellenkezőleg, a törvény egy szót sem szól az egyetemről, mint az állampolgári képzés, az ellentmondásokról folyó viták és a kulturális és intellektuális viták helyéről. Semmi nincs benne a régi és új tudás rangjáról : a tudás nem csak könyvekben őrződik meg, hanem például a szóbeli közlésben és a szenvedélyben.

Javaslatok

Úgy gondoljuk, hogy a képzés és a kutatás (beleértve az eredeti kutatás egy részét is) az emberiség közjavainak létrehozását jelenti. A menedzselésének közfinanszírozásúnak kell lennie, amennyiben az egy hosszú távú társadalmi és demokratikus befektetés. Semmilyen esetben sem lehet a piaci szabályoknak alávetni, és politikailag kell határt szabni a tudás privatizálásának, amelynek a köztulajdon és mindenki számára elérhető kell legyen. A tudást jobban meg kell osztani, a tudás kiszélesítésének jogának ingyenességét, a pluralizmust meg kell védeni, és harcolni kell a szegregáció minden formája ellen. Ha léteznie kell kapcsolatoknak az egyetemek között globális, európai és nemzeti szinten, annak nem a verseny, hanem az együttműködés logikája szerint kell kiépülnie. Ahhoz, hogy megvédjük ezt a másfajta egyetemi koncepciót, radikálisan támadnunk kell az aktuális reformokat, cselekednünk és küzdenünk kell európai szinten is és megvalósítani a küzdelmek közelítését Európa minden országában az oktatás és kutatás piacosítása ellen, a megosztott tudás egyeteméért. Ennek a célnak az érdekében az Attac mától elkötelezetten együttműködik a szakszervezetekkel és más egyesületekkel egy európai hálózat megalkotásában az információk terjesztése, a viták, javaslatok és mozgósítások érdekében [7]. Cselekednünk kell egy olyan közfinanszírozás érdekében is, amely szükséges ahhoz, hogy ezt a másféle egyetemet Európában megvalósítsuk. Egy olyan finanszírozásért, amelynek nem más társadalmi szükségletekkel kell versenyeznie, hanem éppen ellenkezőleg, egy olyan európai adóreformon alapul (adóharmonizáció magas szinten, európai szintű tőke- és tőkejövedelem-adók…) amelyek lehetővé teszik ezeknek a szükségleteknek a fokozatos kielégítését.

Jegyzetek

[1] A világ főbb egyetemeinek osztályozási rangsora, 2003 óta a sanghaji Jiao Tong Egyetem állítja össze. [2] A reform által meghatározott három egyetemi fokozat rövidítése : Licence, Master, Doctorat. [3] New York Times, 2007. november 20. [4] Az Európai Tanács lisszaboni ülésének eredményei, 2000. március 23-24. [5] Bolognai nyilatkozat,1999. június 19. [6] Lásd az ANR honlapját : http://www.agence-nationale-recherche.fr/ . [7] Lásd ennek keretében az európai szintű mozgósításra való felhívást, 2009. március 18-20. http://www.france.attac.org/spip.php ?article9513

*az ANR nagyjából a hazai NKTH-nak felel meg.

Eredeti cikk : felsőoktatás