Napfogyatkozás - Európa szociáldemokrata pártjai

Húsz évvel azt követően, hogy a kapitalizmust elutasító, de ezen az úton végigmenni soha sem tudó európai kommunista pártok a szovjet állam összeomlásával párhuzamosan a politikai perifériára szorultak, most – az európai parlamenti választások jelzése szerint – a szociáldemokrata pártok is a strukturális deformálódás és térvesztés tüneteit mutatják. Más- képpen és szándékosan kihegyezetten fogalmazva : sem a harmadik, sem a második interna- cionálé pártjai nem érkeznek meg a XXI. századba. Ez minden baloldalinak nagyon rossz hír.

A globális gazdasági és társadalmi folyamatok koordinátáiban gondolkodva, először talán azt mondhatjuk ma már ki, hogy a hatalmi tényezőként is jelen volt szovjet típusú szocialista kísérletek kudarca tette lehetővé a kapitalizmus neoliberális változatának teljes térnyerését. Amire a kapitalizmust elvileg elfogadó szociáldemokrácia többé nem azzal a társadalmi egyensúlyt kereső, a II. Világháborút követően a szociális piacgazdaság formájában évtizedekig sikeresen működtetett politikával válaszolt, mint korábban, hanem betagolódott a piac mindenhatóságát valló neokonzervativ értékrendbe. Blair nem meghaladta, hanem némi korrekciókkal folytatta Thatcher asszony politikáját, Gerhard Schrőder nem szakított Kohl konzervativ társadalomfelfogásával, hanem éppen ellenkezőleg : minden lényeges gazdasági és szociális elképzelésével rálicitált elődjére. A nagy európai országok szociáldemokrata pártjai sehol még csak kísérletet sem tettek a globalizálódott finánc kapitalizmus mozgásterének nemhogy a korlátozására, de még a szabályozására sem.

Azok a kommunista formációkból deriválódott pártok, mint amilyen az MSzP is, abbéli erőlködésükben, hogy a Nyugat, tehát a George W. Bush féle Amerika is, hatalmi tényezőként fogadja el őket, teljesen kritikátlanul álltak be az Internacionáléba és szajkózzák mind a mai napig, hogy ők szociáldemokraták, anélkül, hogy e politikai kategória tényleges tartalmát és alkalmazhatóságát országaik viszonyaira elemezték volna. A termelő eszközök és a nagy szolgáltató rendszerek totális privatizációja, a szociális hálónak a profitok maximalizálását szolgáló széthasogatása, a műveltség, a kultúra minden - lehet, hogy szerény - de mégis csak széleskörű vívmányainak piacosított degenerálása, mindez magától értetődő politikai gyakorlatává vált minden európai szociáldemokrata pártnak. Különbségek árnyalatokban mutathatók ki.

Ha a polgári parlamentáris demokráciát a fékek és az egyensúlyok rendszereként fogjuk fel – és ennél jobbat még nem találtak ki e formáción belül -, akkor e berendezkedés euró- pai változatában a szociáldemokrácia feladata a tőke hatalmi súlyának a korlátozása, a piacgazdaság és a politikai közhatalom közötti törvényszerű és állandó konfliktus kezelése – a gazdasági hatalommal nem rendelkező többség érdekei szerint. Ezt a funkciót, ha úgy tetszik létük értelmét, mára ezek a pártok elveszítették. A jelek szerint nem azzal állunk szemben, hogy a rendszeren belüli baloldal most éppen kisebbségben maradt, hanem súlyosan megbomlott az a nyugat-európai társadalomszerkezeti rend, melyhez a mi térségünk országai idomulni szerettek volna, lényegében függetlenül attól, hogy önmagukat választóik előtt milyen színben tüntetik fel.

Közelebbről szemügyre véve az MSzP útját a létrejötte óta eltelt húsz év alatt, az induláskor még demokratikus szocializmusról szólt a program, az „érkezés” állomásfőnökét Gyurcsány Ferencnek hívják, aki többször és a legszélesebb nyilvánosság előtt kért ki magának bármifajta gyanúsítgatást a szocializmus bármilyen változatával.

A választók elkeserítően – és történelmünket ismerve ijesztően – nagy arányú jobbra tolódása abból következik, hogy 1990 óta háromszor kapott esélyt az MSzP és eközben soha sem volt képes érdemi lépéseket tenni az ország szétzilált gazdaságának rendbetételére. Minden más bajunk ennek a következménye. Nem lehet ebben az összefüggésben említetlenül hagyni, hogy az előző rendszer összeomlásának pillanatában az országnak valamivel több, mint húsz milliárd dollár külföldi adóssága volt, 2007 végén, tehát még a világválságot megelőzően pedig (a cégek és a magánemberek eladósodását devizában természetesen beszámítva) több, mint 130 milliárd. Tavaly ez már nem egészen 170 milliárd dollár volt, ami a bruttó hazai termék (GDP) 114 százaléka. (Az adatok forrása az IMF.) Ezt ki-ki vérmérsékletének megfelelően nevezheti öncsonkításnak, rabló gazdálkodásnak, garázdálkodásnak.

Az MSzP-nek az nem mentsége, hogy mindez az Antall- és az Orbán féle ország- lás idején sem volt másképp. Ellenkezőleg : ez a szégyen igazi fokmérője !

Aki ezen a történelmi mélyponton sem adja fel azt a meggyőződését, hogy meg kell találni a kapitalizmust meghaladó társadalomhoz vezető utat és e küzdelem a szocialista eszmerendszer jegyében kecsegtet sikerrel, annak fenntartás nélkül szakítani kell az MSzP-vel. Érthető, ha valaki az utolsó pillanatig lojális akart maradni. De immár az utolsó utáni pillanatban vagyunk. A magyar baloldal jövőjének a nézőpontjából nem az a fontos, hogy a Bajnai féle tőkés csoport háta mögül ki-kilátszó Jókai utcai társaság még tíz hónapig, vagy már csak hetekig mutatja magát a politikai hatalom birtokosának.

Az újjáépítés csak teljesen új alapokról képzelhető el és csak olyan emberekkel, akik nem nosztalgiát táplálnak egy hajdani félsiker-teljes kudarc után, akik nem építenek légvárakat, de nem is járatták le magukat az emberek előtt. A társadalom előtti hitelt nem visszaszerezni kell, hanem újból megszerezni. A munka nagyon nehéz lesz és hosszú időt vesz igénybe. Jó hátszél is kell majd hozzá, mert ahhoz kicsik vagyunk, hogy egyedül kapaszkodjunk ki a gödörből. Régi mondás, hogy minden rosszban van valami jó is. Nos a mai helyzetben az lehet jó, ha végre kikristályosodik egy olyan mag, amelyik valóban vissza tudja szólítani az embereket a ragadozó vadak őserdejéből a racionális cselekvés útjára. Amikor a nácizmus totális vereségéből tápászkodó akkori Nyugat-Németországban a szociáldemokraták ki akarták jelölni önmaguk helyét, egy nagy formátumú vezetőjük, Herbert Wehner így fogalmazott : mindegy, hogy valaki a Hegyi beszéd, Kant filozófiája, vagy Marx közgazdasági tanítása felől érkezik.

A megközelítés ezúttal Magyarországon is aktuálisnak látszik !

Hajdú János