Akár a „német" vagy az „orosz", a „magyar" is válságfogalom : a szüntelen újraformulázására való kényszer a politikai közösség (mint olyan) kérdésességéből származik. Egyetlen nemzet sem „értetődik magától", de némely nemzetek mégsem érzik ezt az újrafogalmazási kényszert. Kívülről szilárdnak tetszenek, ha nem is mindig, de hosszú történelmi ideig. Más nemzetek nem ilyen szerencsések.
A modern (tehát a fölvilágosodás utáni) magyaroknak - értsd : a modernizáló nemzeti eliteknek - explicit módon, kimondva, azaz intellektuálisan (konzervatív szemszögből : nem szervesen és fokozatosan) kellett kialakítaniuk a nemzeti „projektet", tervet, elsősorban azért, mert a magyar nemességnek ugyan voltak politikai intézményei, de nem volt állama.
A modern magyar nyelvet intellektuálisan - a konzervatívok felől nézve : mesterségesen - kellett megteremteni a nyelvújítással. (Ehhöz hasonló nyelvi reformok a Rajna és a Dnyeszter, az Øresund és a Peloponnészosz között másutt is keletkeztek.) Így a német és a latin szavak, gondolatok, érzületek kívülről bévülre kerültek - azelőtt kívül voltak mint „idegen szavak (szóösszetételek, fordulatok, kollokvializmusok, idiomatizmusok)", aztán belekerültek az anyanyelvbe mint indoeurópai logikájú összetételek és szerkezetek tükörfordításai és tükörstruktúrái.
A magyar nyelvű kultúrát - mint domináns intézményrendszert a magyar királyság és az erdélyi nagyfejedelemség területén - szintén intellektuálisan és intézményesen (tehát : mesterségesen) kellett megteremteni a Magyar Tudományos Akadémia, a nemzeti színházak stb. révén (német mintára).
De ez a két összefüggő, alapvető kultúrapolitikai projekt függvénye volt annak, ahogyan a nemesség reformer elitje látta a két alapvető problémát „a két hazában" (azaz Magyarországon és Erdélyben). Az egyik az Osztrák Birodalomhoz fűződő viszony volt, s evvel összefüggésben a dinasztikus-monarchikus-abszolutisztikus kormányzati rendszer kérdése. A másik - a nemesi nemzettel szemben - „a magyar nép" kérdése, azaz a magyar nemzet mint egalitárius projekt : olyan nemzet terve, amelybe a nemességen kívül beletartoznak a parasztok és a városlakók is. (Mondani sem kell, az úrbéri rendszerben működő nagybirtok súlyos gazdasági-technikai válsága, az idült tőke- és hitelhiány, a középnemesség elszegényedése, eladósodása nagyban hozzájárult a reformhajlandóság bimbózásához.) A „magyar nemzet" kontra „magyar nép" kérdése kezdettől fogva tartalmazta a parasztkérdést, a nemzetiségi kérdést, a zsidókérdést, a munkáskérdést. Hiszen a „magyar" empirikus önmeghatározása korábban etnikai és osztályszempontból egyértelmű volt : a nemzethez tartozott a leszármazásában és „etnikumában" magyar szabadok összessége, akik nem vettek részt a közteherviselésben, kötelességeik csak katonai és politikai természetűek voltak. A nemesség kaszt volt, amely kulturálisan elkülönült mindenki mástól, csakugyan külön nemzet volt az érdekeiben és érdeklődésében nem osztozó, gyakran nyelvét sem értő paraszti nép tengerében.
Amint a jogok és kötelességek viszonylagos egyenlőségét, szimmetriáját tervező, a nemesi reformelit által megfogalmazott (persze máshonnan, főleg a délnémet és francia szabadelvűségből átültetett) polgári program komoly alternatíva lett, azonnal fölmerült a kétely : nem jelenti-e az egyenlő jogok rendszere a törékeny, üvegházi termesztésű magyar kultúra vesztét a „barbárnak" tekintett „nemzetiségek" együttes számszerű többségével szemben ; nem jelenti-e a kibővített választójog a csőcselékuralmat ; nem jelenti-e a földosztás a gazdasági összeomlást, azaz a nemesség elszegényedését, hagyományos államfönntartó funkcióinak megszűnését. Föltették továbbá a kérdést, hogy akár fönntartják-e az oligarchikus, rendi szisztémát, akár nem, nem szükséges-e a változás (vagy a változás elmaradása esetén az ellenállás) miatt mindenképpen bekövetkező zűrzavarban Ausztriára támaszkodni. A végzetszerű sorsközösség gondolata a dinasztiával (domus Austriaca) a plebejus és idegen princípiumot képviselő szlávokkal és románokkal szemben már 1848 előtt föltűnik.
Ez „a magyar kérdés" - és a legutóbbi időkig ez volt és maradt „a magyar kérdés". Ez határozta meg azt, hogy „mi a magyar", és ez a kérdésföltevés (különféle álruhákban) velünk maradt mindmáig.
Mi történt 1848-ban ?
Már a francia forradalommal egyidejű erdélyi Hóra-Kloska-lázadásban összefonódott a nemzetiségi és a parasztkérdés (továbbá a katonai szervezet kérdése). Az erdélyi magyar arisztokrácia bánásmódja a román parasztsággal az első európai botrány volt (amelyet sok hasonló követ máig), amelyben a nemzetközi közvélemény elmarasztalta a magyar uralkodó osztályt. II. József császár a román parasztok oldalára állt, de akaratát nem tudta keresztülvinni a hűbéri államszerkezet tagoltsága folytán. Már ekkor meggyökeresedett a meggyőződés sokakban, hogy az Európa szégyenének tekintett magyar feudalizmus reformját csak a magyar nemesség (elsősorban a nagybirtokos arisztokrácia) erőszakos leverésével lehet elérni.
Ez az évszázadok óta szakadatlan megszégyenítés meg arra kényszerítette a mindenkori magyar uralkodó osztályt (máig), hogy azon tűnődjék szüntelen : miként lehetne a mondai, hitregei Nyugatot „megnyerni" az ún. „magyar ügynek", azaz a magyar szupremácia, a Kárpát-medencei „elsőbbség" ügyének, majd az elsőbbség elvesztése után a nemzeti sérelmek (gravamina) orvoslása ügyének.
1848-ban a forradalom kezdetben nem óhajtott függetlenséget Ausztriától, erre csak az osztrák birodalom vezető csoportjának és a mellé állott nemzetiségi vezetőknek a merev politikája kényszerítette rá a szabadságharc vereségének pillanatában. A legsúlyosabb háborús krízis se vette rá a nemesi liberalizmus képviselőit, hogy a szó komoly értelmében - földosztással - szabadítsák föl a jobbágyokat. Ezt az ellenforradalmi Bach-korszakban a császári önkényuralom se cselekedte meg, de legalább a halogatott jogi és adóügyi intézkedéseket megtette, mindenesetre messzebbre ment haladó irányban, mint Kossuth. A forradalom megtagadta a jogokat a nemzetiségektől. Pesten kevesen tudják, hogy 1848-ra Erdélyben mint magyar-román háborúra emlékeznek. Az ott tisztelt (román és szász) szabadsághősöket a magyarok végeztették ki vagy börtönözték be. Ezek a szabadsághősök azonban a legsötétebb reakció cári seregei mellé szegődtek a velük mélyen bizalmatlan, törekvéseikkel szemben közönyös magyar politikai forradalom mégiscsak fényességes ügye ellenében.
Világos volt, hogy a kiegyezéskor a máig is tökéletlenül értett Deák, Andrássy és Eötvös szabadelvű pártja a progresszív reformok érdekében - amelyek folytatták, helyesebben életre keltették volna a reformkor egalitárius nemzeti tervét - nem csupán kompromisszumot kötött, hanem esze ágában se volt az önálló Magyarország. (Ezt szokott zseniális intuíciójával pontosan írta le az öreg Kossuth - Kasszandra - Torinóban.) Szövetségesnek a „67-es párt" eleinte a délnémet és osztrák szabadelvűséget tekintette. Rövid ideig tartó roppant hatalmával élve megpróbálta a magyar elmaradottság némely méregfogát kihúzni.
Meghozta a kivételesen tágkeblű nemzetiségi törvényt (amelyet soha nem hajtottak végre), korlátozta a katolikus államegyház hatalmát, bevezette a polgári házasságot, megteremtette a zsidók egyenjogúságát, létrehozta a törvény előtti egyenlőség előföltételeit. A közvéleményt és a politikai életet irányító dzsentri (s a főhatalmat élvező - sok esetben hitbizományi, holtkézi, tehát forgalomképtelen - világi és egyházi nagybirtok) azonban még ezt is soknak találta. Az ország tapodtat se haladt a mindennél lényegesebb parasztkérdésben, pedig ez gazdaságilag is visszavetette ; a magyar uralkodó osztály végleg maga ellen fordította az együttesen többségben lévő nemzetiségeket, kirekesztette a munkásokat és a munkásmozgalmat. A politikai és kulturális hegemónia bázisa csak a zsidókkal bővült, de ennek a fejleménynek is komoly volt az ellenzéke (előbb Zichy Nándor katolikus néppártja, később mások is).
A XX. század elején a magyar „progresszió", azaz a baloldal (radikálisok, szociáldemokraták) a nagy tervet az általános szavazati jog követelésével folytatták (eleinte jozefinista módon a dinasztiával szövetségben, ahol a „Habsburgtreue" szellemében persze becsapták őket). Az eredmény : teljes kudarc. A forradalmak az egyetemes választójogot ugyan formailag törvénybe iktatták, de az első szabad és általános választásra az összeomlás és megszállás körülményei között már nem kerülhetett sor - egészen 1990-ig !
A társadalmi, nemzetiségi egyenlőtlenség és a „közjogi" problematika (azaz az Ausztriához fűződő dinasztikus és állami viszony) Magyarország saját erejéből soha nem oldódott meg, holott ez volt a reformkori nemzeti projekt tartalma (egyenlőség és önállóság). Magyarország (és Ausztria) soha nem vágyott függetlenségre, nálunk a függetlenséget „Trianonnak" hívták, Ausztriában „Anschluss"-nak. (Az „Anschluss" kifejezés és maga a gondolat az ausztromarxista szociáldemokráciától származik, s nem 1938-ban emlegették először, hanem húsz esztendővel korábban !)
A magyar függetlenség avval a helyzettel lett azonos, amelytől Széchenyi, Eötvös, Ady rettegett - de egész Magyarországon egyedül Ady tudta, hogy „Erdélyt elveszik" -, a birodalom helyén a kis alföldi országkorccsal. De még a maradék országban sem enyhült az évszázados feszültség. A hűbéri nagybirtok uralma még nőtt is, a paraszti nyomor és megalázottság szintén, a munkásság politikai karanténba zárása, gyakori üldözése nem szűnt, a zsidókkal kötött (sokáig sikeresnek látszó) kompromisszumot is azonnal fölmondták a numerus claususszal. A nemzetiségi kérdés súlya se csökkent, csak mintegy megfordítva érvényesült : a politika középpontjában a trianoni határok revíziója állt - ezek a határok észbontóan igazságtalanok voltak, de manapság megint elfelejtik megemlíteni, hogy az elcsatolt területek kétharmadán nem volt magyar többség - és az a kérdés, amely ma is mindent megmérgez : az utódállamokban rekedt magyar kisebbségekkel szembeni (változó hevű) diszkrimináció, s evvel összefüggésben egykori, történelmileg fontos magyar kultúrterületek magyar jellegének elhalványulása (s a folyamatos kivándorlás), s amelyet az önmagával azonosulni képtelen Csonka-Magyarország (joghatóság és befolyás hiányában) soha nem tudott, ma se tud, nem tudhat „megoldani".
A trianoni áldozat semmire nem volt jó, semmi nem oldódott meg. A végre-valahára egynyelvű ország enyhén szólva nem volt boldog. Az egalitárius nemzeti terv végső fölmondását a harmincas évek végén a zsidótörvényekkel kezdték meg, és a náci haláltáborokba küldött százezres vonatszállítmányokkal fejezték be.
A II. világháború után bevezetett rendszer általános - a sztálini világbirodalomra jellemző - vonásai mellett feledésbe merülnek a rendszer sajátosan magyar válságjellemzői. A „kommunistának" csúfolt rezsim visszavonta a földosztást a téeszesítéssel, a parasztkérdést az extenzív iparosítással „oldotta meg" (azaz de facto megszüntette a régi parasztságot, s evvel „elhárította" a problémát), nagyrészt hallgatással tért napirendre a (külhoni) nemzetiségi kérdés (és a megmaradt zsidóság problémái, továbbá a holokauszt) fölött. Az MKP és az MDP 1945-től 1956-ig hiteltelenül képviselt, pusztán verbális népnemzeti művelődéspolitikája ellenére (majd a Kádár-korszakban enélkül) évtizedekig föladott minden függetlenségi törekvést. Amikor az egykori kisantant országai (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) 1968-ban szembefordultak a Szovjetunióval, az MSZMP a birodalmi „védhatalom" mellé állt, s ezt próbálta az utódállami magyar kisebbségek védelmére, természetesen eredménytelenül, kihasználni. Hatalma a munkásmozgalom (1947-ben a szociáldemokrácia és a szakszervezetek, 1956-57-ben a munkástanácsok) megsemmisítésén (és a munkásarisztokrácia egy részének politikai és „jóléti" kooptálásán) alapult. A rezsim klasszikus sztálinista fázisában az oktrojált kultúra a fülsértően hamis folklórnacionalista giccsen alapult - soha annyi felező nyolcast !
Mindvégig megmaradt az osztatlan, rendies helyi hatalom a maga kezdetleges tekintélyelvűségével, jogellenességével, erőszakával, korrupciójával : a magyar szabadelvűség szatírái a „bunkokrácia" ellen - Petőfi, Arany, Nagy Ignác, Eötvös, Mikszáth - ma, 2009-ben egyetlen szó változtatás nélkül érvényesek. A „kommunisták" a kétségtelenül megnövelt jövedelmi egyenlőség, urbanizáció, életszínvonal-emelkedés ellenére (fogcsikorgatva, de el kell ismernünk, hogy a legsikeresebb magyar modernizáló reformer Kádár János volt : Schmerlinghez, Bachhoz, Bethlen Istvánhoz hasonlóan konzervatív reformer) a politikai jogok teljes megvonásával szintén csődbe vitték a reformkori nemzetegyesítő, egalitárius tervet. (Szimptomatikus, hogy a ma vitatott „cigánybűnözés" kifejezés - amint azt Kozáry Andrea tanulmányából tudjuk - a BM-nek, azaz a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériumának a hivatalos terminológiájához tartozott az 1960-as évek óta.)
Mai szemmel visszanézve meghökkentő analógiák látszanak 1945 és 1989 között. Még ha el is tekintünk a tragikomikus földosztási („kárpótlási") kísérletektől, föltűnő a törekvések és illúziók hasonlósága. Ahogyan a naiv „népi demokraták", a rendszerváltók is bíztak benne, hogy az új rendszer, a demokráciák együttműködése, az európai föderalizmus, a határok légiesülése (1945-ben : a „proletár internacionalizmus", amelyet persze a sovén szovjetorosz politika már évtizedekkel korábban kiiktatott az élők sorából) ha nem is oldja meg, de enyhíti a nemzetiségi kérdés mindeddig csillapíthatatlan fájdalmait. Bíztak - bíztunk - benne, hogy a régi parasztkérdés és nemzetiségi kérdés egyesült hagyatéka - a cigánykérdés - is megoldódhatik az „emberi jogok" szellemében, az antiszemitizmus pedig a nyugati szabású polgári demokráciában egyszerűen fölszívódik.
A munkáskérdést a rendszerváltás úgy oldotta meg, ahogyan a sztálini (iparosító-fejlesztő) rendszer a parasztkérdést : nagyrészt fölszámolta az ipari munkásságot. De ahogyan a parasztkérdés a pusztuló magyar vidék és a gettósodó cigányfalvak képében tovább él, a munkáskérdés az endémikus, strukturális munkanélküliség és az aktív-produktív lakosság csökkenő részaránya formájában ma is velünk van, némiképpen más alakban és más néven. Az egyenlőtlenség olyan mértéket öltött, hogy a legfölső és a legalsó néprétegek újra kasztos vonásokat mutatnak, kulturálisan és jogilag elkülönülnek. Az irredenta pedig dalmahodik egyre.
Így élünk, ahogy Ady mondta, „beteg századokért lakolva".
A „magyar" kódnéven ismert reformkori terv összeomlott.
Soha nem sikerült persze valóra váltani, de az, amit - ha tetszik, polemikus célzattal - „magyarnak" neveztünk, „magyarnak" éreztünk, s aminek a levegője utoljára Bibó István írásaiból, Bartók zenéjéből, Vajda Lajos képeiből csapott meg bennünket, véget ért. A gazdaságilag és politikailag egyenlősítő, etnokulturálisan pluralista (bár hegemonikus), kontextusában közép-európai, világi, humanista, műveltségében modern-klasszicista, polgári - de mindig csak az értelmiség és a hivatalviselő elit által képviselt - reform mint a „magyar nemzet" szubsztanciája nincs többé.
Azt hiszem, Odorics Ferenctől, a kitűnő szegedi irodalomtudóstól származik a „posztmagyar" kifejezés, amelyet ezennel elcsenek tőle (és egészen más jelentésárnyalatban használom). Ebben a pillanatban - amikor a rendszerváltás „magyar" részprojektjének halottas ágya mellett állunk, nem sok részvéttel szívünkben - kétségtelenül „posztmagyar" állapotban vagyunk.
A nem nacionalista, hanem etnicista szélsőjobboldal még a „magyar" szót se szereti, joggal. Magyarországot a fasiszták „Kárpát-Duna Nagyhazának" meg „Egyesült Földek és Gyepűk"-nek nevezték, magukat meg „árjának" és „őskeresztyénnek", most meg azt harsogják, hogy „ria, ria, Hungá-ria !" Idegenkednek a „magyar" szótól, mert benne - mindennek ellenére - még érződik a nemzetegyesítő, egalitárius szándék és a biedermeier bensőség, érzelmesség, finomság. Ma a „magyar" (értsd : „posztmagyar") szó „nem zsidó, fehér, heteroszexuális fiatal férfi" (tehát történelmileg egyáltalán nem „magyar") értelemben használatos. Kölcsey, Vörösmarty, Wesselényi, Kossuth, Petőfi, Eötvös, Mocsáry nem erre gondolt.
A nemzetegyesítés, érdekegyesítés, polgári egalitarizmus persze (a szokott paradox módon) arisztokratikus jellegű volt Magyarországon : a reformerek oda akarták „fölemelni" a népet, ahol ők voltak : a regényes angolkert, a csalit, a pagony, a pergola, a műromok humanizált tájképzetéhez, amelyben a „magyar" nem egyszerű rasszfogalom, hanem politikai és erkölcsi, azaz „civilizáló" (gyarmatosító és öngyarmatosító) eszme. Az ellentmondás világos : „nemzetegyesítés", jogegyenlőségre alapozott politikai közösség - a magyar etnokulturális szupremácia fönntartásával ; a kasztos-rendies szisztéma lerombolása - a magyar nemesség előkelő „társasági" pozíciójának és államhivatalnoki-kormányzó kiváltságainak informális fönntartásával ; önállóság és „nemzeti öncélúság" - az osztrák-német katonai erő árnyékában.
Mivel megbukott - s véle nemzetünk, hazánk -, könnyű azt mondani rá (könnyű, de bizonnyal igaz), hogy illúzió volt, ábránd, hiába a sok Goethe-olvasás, Tocqueville-stúdium, Lamennais-rajongás. A legyőzöttek gondolata alighanem mindig irreálisnak látszik. Sokak álma, a nyugatias polgári berendezkedés - amely persze mindig a Nyugat indokolatlan eszményítésével, így a nyugati imperializmus vadállati brutalitásának tudomásul nem vételével járt együtt - most már végérvényesen lekerült a napirendről. De a „Nyugat" mítosza (ha nem is korrekt leírása „a Nyugatnak") program volt. A Nyugat a német, az orosz és a magyar konzervatívok számára a mesterséges „társadalmat" testesítette meg a szerves „közösséggel" szemben (a nagy közhely, 1789 és 1914 szellemének szembeállítása a fiatal Thomas Mann mélyreakciós „apolitikus elmélkedéseiben" is megjelenik), minden „tervezett" reform fölületinek, sekélyesnek tetszett. A reform hívei számára mindez nem volt egyéb, mint a kedvezményezettek, a haszonélvezők „állagőrző" elfogultsága, „a Nyugat" pedig „szabadságot", „jogegyenlőséget" és „fejlődést" jelentett. A konzervatívok soha nem ismerik el, hogy maga a „német", az „orosz", a „magyar" is értékfogalom (akár „a Nyugat"), tehát terv. Amire hagyományként visszatekintenek, az a korábbi reformprojekt (intellektuális terv) eszmei magva és világnézeti hangulata.
Ugyanakkor ez a történetileg kiáltóan hibás perspektíva a konzervatívok nagy előnye is : ma már Adyra is merhetnek hivatkozni, aki mindennek az ellensége volt, amiben a konzervatívok hisznek : ezt konzervatív kortársai tudták, és egész életében szakadatlanul zúdították rá gyilkos támadásaik özönét. Ámde valamit hagyománynak tekinteni azt jelenti, hogy a tartalmait zárójelbe tesszük, relativizáljuk : Ady, a „tragikus magyar" ma összeférni látszik a „kismagyar" sovinizmussal, amelyet gyűlölt.*
„Fölülről" az egyenlősítő szociális állam maradványait szétzúzó neokonzervatív rombolás, „alulról" a káosztól megrémült és a káoszt gerjesztő posztfasiszta dinamika az egyenlőségnek a formális tagadását hozza magával, s nem irányul egyébre, mint a privilégiumok újraelosztására, a „misera plebs" határozott, radikális kizárásával. Az, ami a „magyar" kódnevű reformkori projekt hiányosságának számított, a „posztmagyar" gondolatnak egyenesen erény. Az etnikai és az osztályönzés valamikor a magyar szabadelvű gondolat rejtett hibája volt, amelyet legendákkal kellett elkendőzni - ilyen hitrege volt az, hogy a magyar nemesség 1848-ban állítólag önként (vagy egyáltalán) lemondott kiváltságairól és „fölszabadította" a jobbágyságot -, ámde ma, a szabadelvűség halála után, az etnikai és az osztályönzés büszkén vállalt „nemzeti" program. A régi magyar nemesi nacionalizmus terve az asszimiláció volt (befogadás az asszimilánsok önföladása árán) és a gazdasági egyenlőség fokozatos kiterjesztése (az alsóbb rendek tulajdonszerzése és gyarapodása ellenállásuk föladása árán). A „posztmagyar" gondolat (ria, ria) az etnikai és az osztályidegen kitaszítása az aktív honpolgárságból, a politikai közösség egészére kiterjedő tervnek nem pusztán a hiánya, hanem a tudatos elvetése.
Ezt a rendszeren belülről opponálni : elvontan ugyan elképzelhető, de históriailag lehetetlen. A „posztmagyar" után a „magyar" föltámasztása : képtelenség. Nem lesz többé „befogadó", „pluralista", „multikulturális" politikai kultúrával és egalitárius, népjóléti részreformokkal enyhített, megjuhászított, friss vakolattal csinosított kelet-európai kapitalizmus. (A szokványos cigányellenesség és zsidógyűlölet mellett „Újbudán", azaz a Lágymányoson már az iszlamofóbia is megjelent : mindenben követjük az összeurópai sötét reakciót.)
A néhai polgári társadalom terve az osztálykonfliktust ideológiailag megszelídítő „közérdek" és „közjó" (ókori eredetű, klasszikus republikánus) fogalmain alapul. A „közérdek" valamivel több, mint fikció, ha - legalább a politikai - egyenlőség valóságosan kitűzhető cél, amely felé érzékelhető lépéseket tesz a közösség. Ha ezek az ideologémák többé nem hihetők, akkor a kohézió - meg az „egyenlő méltóság" szabadelvű erkölcse - szétmállik. Az uralkodó osztály kiváltságőrző osztálypolitikájára elkerülhetetlenül a birtoktalan és vagyontalan osztályok újraelosztó és emancipációs osztálypolitikája válaszol „alulról", a hegemón („fehér" és „hím") etnikai-biopolitikai konstrukcióra pedig a kitaszítottak és kisemmizettek kontrahegemonikus etnikai-nemi politikája. Ezek új közösségi gravitációs középpontokat teremtenek, amelyek immár tevékenyen szembeszegülnek a reformkori (liberális/republikánus) „nemzeteszmével" (is), új, centrifugális vonzásoknak engedelmeskednek. Az eredeti, egyenlősítő (hamis, ám elterjedt terminussal : „befogadó"), nem rasszos-etnikai („faji", vérségi-leszármazási), hanem erkölcsi-politikai nemzetképzet hazugságnak tűnik föl, majd ekként tűnik el.
A régi nacionalizmus néhai összetartó ereje 1914 óta mindig látszólagos volt - ha nem így lenne, lehetetlen lett volna a magyarországi zsidóság kiirtása a II. világháború alatt a jogfolytonos magyar állam hiánytalan technikai és rendészeti közreműködésével, a meggyilkoltak vagyonának simán, gyorsan, ügyesen lebonyolított szétosztásával - , de ideig-óráig még áltathatják magukat a konzervatívok, hogy ez a reformkori nagy terv megtagadása mellett is működtethető. Sajnos - igen, azt hiszem : sajnos - ez öncsalás. Az etnicizmus fölfalja a régi nacionalizmust, amelynek a liberalizmussal együtt pusztulnia muszáj. A „posztmagyar" etnicizmussal és újrendiséggel szemben pedig a jelenlegi gazdasági és politikai rendszernek semmi esélye.
A szó tárgyi-történeti értelmében nem vagyunk többé magyarok.
* Arról, hogy a „magyar" ókonzervativizmus voltaképpen osztrák-magyar jellegű - a legnagyobb alakja Metternich -, írtam többször, legutóbb a „Visszanézve félutamból" c. esszémben (először a magyar reformátusság folyóirata, a Confessio közölte, majd kötetben : Ekler Andrea, Rosonczy Ildikó, szerk. : Az év esszéi, 2006, Bp. : Magyar Napló, é. n. [2006], 189-195).
RSS 2.0