A ragály és a métely

Mint köztudomású, Magyarországon is elterjedt a H1N1 vírus, amely az igen veszedelmes új influenzát terjeszti. Már tizenhat ember halálát okozta, és többen feküsznek súlyos állapotban az intenzív osztályon. A rendszerint lassú és kétbalkezes magyar hatóságok ezúttal igen gyorsan beszerezték az oltóanyagot, amely – kezdeti bizonytalankodások és ügyetlenkedések után – ma már az egészségükre ügyelni óhajtók rendelkezésére áll, sokak számára ingyen.

Kivételesen egyszerű ügynek látszik.

Érthető, hogy a védőoltással kapcsolatban voltak ésszerű aggodalmak – a huszadik században sok kárt okozott túlgyógyszerezés rossz emléke, a mellékhatások miatti aggodalom, a természettudományos alapú pozitivista orvoslás részben indokolt népszerűtlensége okán –, de ezeket az érthető aggodalmakat a szakemberek megvizsgálták, elvetették, a betegség pedig elég ijesztő ahhoz, hogy a tőle való félelem legyőzze a védőoltással szembeni (racionális) aggályokat.

Ennek ellenére a magyarországi honpolgárok közül csak nagyon kevesen fordulnak orvoshoz tanácsért, és nagyon kevesen adatják be maguknak az oltást.

Ez – látszólag – megfoghatatlan. Hazánkban nagyon csekély a bizalom az intézmények iránt (különösen gyönge ez a bizalom az egészségügy és az orvostudomány tekintetében), nagyon nagy a passzív engedetlenség az állammal szemben (lásd például a rossz adómorált, a közlekedési szabálysértések óriási mennyiségét vagy a tömeges bliccelést), de azért árvízkor az emberek az állam fölszólítására csak elhagyják végül az alacsonyan fekvő területeket, tudomásul veszik a menetrendi változásokat és zúgolódás nélkül sorba állnak a közértpénztárnál, a legtöbb család iskolába járatja a gyerekét, a panaszosok megjelennek az ügyfélszolgálatok irodáiban vagy a bírósághoz, ügyészséghez fordulnak. Akármilyen szörnyű társadalom ez, úgy-ahogy még működik, különösen ha a honpolgárok úgy vélik, hogy az engedelmesség (udvariasabban : „normakövetés”) hasznukra van s az engedetlenség ára túl magas. Az állam szolgáltatásaival mindenki elégedetlen, de a még meglévőket többnyire igénybe veszik.

De miért nem oltatják be magukat és gyerekei­ket a magyarok, holott a józan ész azt diktálná nekik, hogy tegyék ?

Nyilvánvaló, hogy két fontos, egymással szorosan összefüggő tényező játszik itt szerepet.

Az első a kései modern technika – az egyre inkább interaktív rádió és televízió, ám legfőképpen az internet és a mobiltelefónia – összefonódása a premodern oralitással (a régimódi szóbeliséggel), amelyben a korábbi vertikális tekintélyi szerkezet (amelyben magasról érkezett az Ige) szétporlik s amelyben olyan korábbi tekintélyforrások relativizálódnak (válnak viszonylagossá, tetszőlegesen elismertté vagy el nem ismertté), mint a tudomány és a közjog. A korai modernségben a közönség általában hitt az állam és a sajtó közleményeinek – ha fönn is tartotta magának a jogot, hogy az ismertetett tényeket a maga szája íze szerint értelmezze –, és a nyilvánosság információ- és igazságéhsége informális nyomással még a diktatúrában is kikényszerítette a tényközlést olyan ügyekben, mint a csernobili atomkatasztrófa. Az internet (stb.) strukturálatlan, végtelen szövegkupacában mindenféle rangsor, szűrés, kontroll nélkül – ez a nagy előnye is persze – kerülnek az emberek elé állítások, amelyeknek az épp uralkodó szellemi szélirány szerint adnak vagy nem adnak hitelt a fölhasználók.

A jelenlegi átfogó (gazdasági, szociális, kulturális, politikai) válság körülményei között a szokott irányjelzőket elvesztett publikum villámgyorsan visszasüllyedt egy kora középkori ásottfalu rémhíreinek és babonáinak a műveltségi kozmoszába.

Az új influenzával kapcsolatban a szájról szájra terjedő, a fonóban, a guzsalyasban, a kemencepadkán, az alvégi árokparton élvezetesen borzongó rémülettel hallgatott híresztelések ismeretes toposzai (rögzült közhelyei) terjedtek el, akár a középkor nagy kútmérgezési hisztériái közepette :

– a gyógyszer nem gyógyszer, hanem méreg,

– az oltással titokzatos, ismeretlen ellenség akar ártani nekünk,

– az oltás nem használ, csak ismeretlen nyerészkedők akarnak vele sok pénzt keresni,

– az oltással az ellenség zsoldjában álló, áruló államférfiak, „hűtlen fejedelmek” szeretnének a maguk pártjára állítani bennünket.

Mindezt sok százezren hitték el többé-kevésbé, hiába rikoltoztak egyre riadtabban a hivatalos orvostudomány és a kormány erre fölhatalmazott képviselői. Akadtak olyan orvosok is, akik a babonás rémhírterjesztés mellé szegődtek, sőt – hitelesnek tetsző információk szerint – olyanok is, akik lebeszélték a hozzájuk fordulókat a védőoltásról vagy nyíltan megtagadták, hogy beadják.

Az új influenza rendkívül kellemetlen tünetei­ről, szövődményeiről, a halálesetekről szóló beszámolókat – magam is tapasztaltam – a közvélemény jelentős (pontosan nem tudni, mekkora) része nem hiszi el. Ezt többek között a kormányzat példátlan hitelvesztése okozza, az, hogy a „vezetők” ún. hazugságbeszéde bizonyított tény, ez viszont paradox módon bármifajta „bizonyított tényre” való hivatkozás gúnyos elvetését indokolja, ez pedig a „nem hivatalos”, „népi” forrásokból eredő mendemondák lázító, „államellenes” hitelét erősíti : az ilyesmi annak idején a jobbágyfölkelések szokásos előzményei közé tartozott.

A tizenkilencedik század első harmadában a „koleralázadás” az akkori hűbéri Magyarország és a Habsburg Birodalom elmaradottságát igazolta a nagyvilág előtt : védőoltás akkor még nem lévén, a hatóságok az egyébként máig hasznos karantén (vesztegzár) bevezetésével kívánták izolálni a fertőzött Galíciát. Az utakat lezáró katonákat a rémhírek hatására (állítólag meg akarják ölni, el akarják űzni a helyi lakosokat, hogy idegeneket telepítsenek a helyükre – ismerős ?) az írástudatlan, éhező, rongyos parasztok megtámadták, udvarházakat, kastélyokat, hatósági épületeket gyújtottak föl, mire a hadsereg brutalitással, kardlapozással, ágyútűzzel válaszolt. Alig lehetett elejét venni a polgárháborúnak. Mint ilyenkor mindig, pogromok is voltak. Több rémhírterjesztőt és zendülővezért kivégeztek.

Ilyesmire ugyan most nincs kilátás, de a közhangulat az akkorihoz föltűnően hasonlít.

Nem ritka eset, hogy a népszerűtlen, „a néptől elszakadt”, elitista rezsim éppen akkor váltja ki az alattvalók legnagyobb elégedetlenségét, amikor történetesen valami kifogásolhatatlant, valami közhasznút cselekszik végre.

A másik tényező közvetlenebbül politikai.

Itt közbe kell vetnem valamit. Én nem nagyon kedvelem a mai magyarországi sajtónak azt a szokását, hogy az égvilágon mindenért az ellenfelet, a „másik oldalt” okolja. Olyasvalakinek, mint e sorok írója, aki mind a kormány, mind az ellenzék politikáját helyteleníti, ez meglehetősen abszurdnak tetszik. Amennyire lehet, betartom azt a fontos politikai illemszabályt is, hogy az ember lehetőleg ne az ellenzéket bírálja, hanem a kormányt, hiszen ez utóbbinak van kézzelfogható közjogi hatalma. De a politikai jó modor e regulájának a megalapozottsága egyre csekélyebb, tekintve, hogy a nemzeti konzervatív, jobboldali ellenzék számos, bár természetesen nem minden vonatkozásban – már jóval a várható választási győzelme előtt – (de facto) hatalmon van.

De ha ez nem is így lenne, szóvá kellene tenni „a nemzeti jobboldal” megdöbbentő viselkedését az új influenza és a védőoltások ügyében.

A nemzeti jobboldal számos vezető politikusa lapidárisan közölte, hogy ő bizony nem oltatja be magát, az ellenzék vezetője – Orbán Viktor országgyűlési képviselő, volt miniszterelnök – pedig kijelentette, hogy ő ugyan igénybe veszi a védőoltást, de a felesége nem, amivel érzékeltette, hogy az oltás ízlés dolga, merőben szubjektív állásfoglalás. Kormányzásra készülődő államférfiaktól ez elhihetetlenül felelőtlen magatartás. A nemzeti jobboldali ellenzék fő tézise az, hogy a kormányzó erőknek nem lehet, nem szabad hinni. Értelmes ember azonban különbséget tud tenni – és törekszik is rá, hogy különbséget tegyen – az ellenfél általa vélelmezett (propagandisztikus) lódításai, illetve a közigazgatás és a tudósvilág alátámasztott, kísérleti eredményekkel igazolt állításai között, amelyek saját tudományos megítélésére nincs és nem is lehet saját tudományos kompetenciája.

A nemzeti jobboldal azt az elháríthatatlan benyomást kelti, hogy a hatalom megszerzésében semminemű erkölcsi gátlás nem korlátozza. (Ebben persze nem áll egyedül.) Ezt ráadásul közvetett, sumák módon csinálja, ez esetben úgy, hogy „nemzetbiztonsági” meggondolásokkal támadja a legnagyobb nyilvánosság előtt a védőoltást gyártató és forgalmazó – megengedem, gyanús – vállalatot, amit a jelenlegi téboly körülményei között nyugodtan elhalaszthatott volna akkorra, amikor a járvány már alábbhagy. Ezt beilleszti a tőke köréből célzatosan szemezgető, szelektív – reakciós-romantikus antikapitalista – politikájába, amely a külföldi, multinacionális társaságokat és az off-shore cégeket veszi célba, tehát sokkal inkább nacionalista és idegengyűlölő (ráadásul őszintétlenül, amint erre a hasonlóan szelektív, de nem nagy-, hanem kispolgári szélsőjobboldal gyakran, kárörvendően és jogosan rámutat), mintsem antikapitalista.

Az egyszerre „kommunista” és „globál­kapi­ta­lista” erő, amely a külföld szolgálatában áll (le parti de l’étranger) – ezt a dumát ismerjük a huszadik század húszas-harmincas éveiből… és unjuk azóta is.

Ám erre a kopott (bár még mindig meglepően hatékony) propagandafrázisra már csak legyintenénk, ha nem kellene ráébrednünk, hogy a fasisztoid internetes portálok és blogok irányítják azt a sokrétű válság (és a válságot súlyosbító neokonzervatív-neoliberális politika) által megőrjített közvéleményt, amelyhez – helyes vagy téves – politikai intuíciójára hallgatva a hagyományosabb ókonzervatív, „nemzeti-polgári” tábornak idomulnia kell. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a nemzeti jobboldal vezéregyéniségei NEM fasiszták. De hogy behódolnak a fasisztoid szélsőjobboldal délibábjainak és hisztériáinak, ha úgy vélik, hogy érdekeik úgy kívánják, az tagadhatatlan.

A babonaságba süllyedő regresszió már több honfitársunk életébe került. Közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a kormány hívei szignifikánsan nagyobb arányban kérik a védőoltást, mint a nemzeti jobboldal hívei. Azt hihettük volna, hogy a fölvilágosodás barátai és ellenségei közötti választóvonal fontossága a tizennyolcadik század vége óta még Magyarországon is csökkent. Hogy a „cuius regio, eius religio” régi elve már nem aktuális.

Tévedtünk.