A hosszú huszadik század

TGM ÉS-ben megjelenő - a szó többszörös értelmében - kimerítő alapossággal megírt esszéi afféle "kötelező olvasmányok" a baloldalon. Íme a legutóbbi... - hosszú lesz, de megéri a ráfordított időt.

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

A hosszú huszadik század*

LIV. évfolyam 2. szám, 2010. január 15.

A kelet-európai rendszerváltások, „bársonyos forradalmak", „demokratikus fordulatok" idején jelent meg Francis Fukuyama - egyébként nem nagyon olvasott, de annál hevesebben félremagyarázott - tanulmánya, amely bánatosan bejelentette, hogy elkövetkezik „a történelem vége", megszűnnek a nagy világnézeti csaták, megszűnik a tőkés modernség minden vetélytársa és kihívója, előlép „a végső ember", a prózai, élveteg, szkeptikus, fölhalmozó és versenyző összpolgár. Ennek a tételnek a nem kevésbé réveteg baloldali változatát állította elő a korábban még marxista történész, Eric Hobsbawm, aki közölte velünk, hogy „a rövid huszadik századdal" (1914-1989) véget értek a nagy világnézeti csaták, megszűnik a tőkés modernség minden vetélytársa... és így tovább, lásd mint fönt. Mindkét hipotézis visszavezethető a nagy konzervatív (az első neokonzervatív) amerikai szociológus, Daniel Bell régi tézisére „az ideológiák végéről", amelynek a megjelenése után pár évvel, 1968-ban fölrobbant a fél világ, és beköszöntött a legideologikusabb korszak az első világháborút követő forradalmak óta.

Daniel Bell elképzelését, akár később Fukuyama és Hobsbawm föltevését többszörösen és csattanósan megcáfolta a megszűntnek hírlelt történelem.

A huszadik század - amennyiben a „huszadik századon" mint metaforán a kapitalizmus körüli világnézeti, politikai és a szó szoros (katonai) értelmében vett háborúkat értjük - nem ért véget.

A huszadik század nem ért véget, mert a kapitalizmus problematikus jellege nem szűnhetett meg, és nem szűnhetett meg az a helyzet sem, amelyben az emberek ezt észreveszik, gondolkodnak róla, és kiutakat keresnek belőle. Daniel Bell említett gondolatát egy másik, még érdekesebb könyve cáfolja, amelyben - Lionel Trilling irodalomtörténész és kritikus kitűnő terminusát fölhasználva - Bell igen elmésen kimutatja, hogy a kapitalizmus az egyetlen történelmi és társadalmi forma, amelynek a saját kultúrája nem „apologetikus", tehát nem a rendszer igazolását szolgálja (azaz nem legitimációs ideológia kizárólagosan), mint minden korábbi magaskultúra, hanem dominánsan kritikai, vagyis „adversary culture", az ellenfél kultúrája. A tizenkilencedik és a huszadik században a kapitalizmust elismerő és védelmező liberális és konzervatív irodalom mindvégig kisebbségben volt, nem is lehetett (ma sincs) tekintélye, miközben a rendszer a maga alapvető adottságaiban meg se rezzent. Ez a „visszás" helyzet - amelynek orvoslására különféle tőkés rendszerek mindenféle eszközt bevetettek a mecenatúrától és szponzorálástól a páncélosokig és a nehéztüzérségig - hozzátartozik a kapitalizmus alapjellegéhez, és nehéz belátni, hogy miért változott volna meg 1989 után. (A magyarázat alighanem az 1989 előtti, ún. „szovjet típusú" rendszerek jellegének félreértésében lelhető meg.)

Az, amit a „mainstream" vagy „hivatalos" tőkés propaganda (tévesen) a fő ellenfélnek hitt, azaz a „kommunista világmozgalom" és a „szocialista tábor" (amely maga is ugyanezt képzelte) gyakorlatilag megszűnt. A fölületes szemlélő úgy vélhette, hogy az állítólag Moszkvából és Pekingből „irányított" antikapitalizmus úgymond „okafogyottá" válik, és a szemhatárt teljesen betölti „a kései modernség prózája". Komintern már semminő formában nincsen, de a kapitalizmus világszemléleti elismertsége továbbra se jobb, mint azelőtt. Kelet-Európában az állítólagos „piacgazdaság" jelentős társadalmi csoportok számára a „demokrácia", a „szabadság", az „alkotmányos jogállam" szinonimája volt az 1990-es évek elején, mintha ezek között szerves összefüggés lenne, ami nevetséges állítás. (Vö. Pinochet. És még inkább vö. a Kínai Népköztársasággal, ahol a vállalatok háromnegyede már magánkézben van, óriási az akkumuláció, ámde nem csökken az elnyomás, hanem újabb formákat is ölt a régiek fönnmaradása mellett.) Ennek, azaz 1989 szellemének (piac + emberi jogok) másutt is volt némi átmeneti hatása. Nem is érdemes rá szót vesztegetni : mint a történelemben annyi minden, ez is illúziónak, hívságos reménynek bizonyult. Ahogy többször írtam : a rendszerváltás megbukott. Nemcsak Magyarországon. Mindenütt.

Ez a bukás nemzedékemnek roppantul fájdalmas, de utólag látható, hogy elkerülhetetlen volt - és szemben nemzedéktársaimmal, én ezért nem a „létező szocializmusban" fölnőtt emberek állítólag antidemokratikus (paternalisztikus-patriarkális, passzív-szervilis, „államfüggő", „sültgalambot váró") mentalitását okolom, amely miatt (szerintük) a nép méltatlanná vált az új, plurális, jogállami rendszer gyönyörűségeire. Ugyan már.

A rendszerváltás ideológiája voltaképpen adottnak tekintette a Fukuyama/Hobsbawm-tételt : mind az osztályharcok, mind a nagy ideológiai küzdelmek megszűnnek, a piaci és civiltársadalmi spontaneitás - némi közjogi korlátokkal - érvényesül ; a verseny és a nemes individualizmus örömteli, eleven, változatos, esztétikus és „nyitott" életet teremt ; az állam, a kényszer, az erőszak, a háború, a nemzetek (osztályok, nemek, életstílusok, generációk) közötti halálos gyűlölség a múltba süllyed. Nagyon hasonlít ez ahhoz, amit ortodox kommunisták képzeltek 1945-ben.

Mindkét álomhoz az kellett volna, hogy a kapitalizmus alapvető jellegzetességei valamilyen csoda folytán eltűnjenek : hogy ne legyen árutermelés, bérmunka, pénz, az értéktöbblet elvonása a piacon. Hogy ne a csereérték álljon a társadalmi produktivitás középpontjában. Márpedig ezt soha senki komolyan meg nem próbálta, Sztálin és Mao rendszere se.

A huszadik század iszonyatos küzdelmei elsősorban akörül forogtak, hogy a tőkés államok (és csak tőkés államok voltak, beleértve a bürokratikus-despotikus államkapitalista rezsimeket a „keleti tömbben") a fogyasztás és az újraelosztás oldaláról próbálták megújítani a kapitalizmust a „termelési mód" érintetlenül hagyásával, ám a radikálisan átalakított, tervező-katonai állam dominanciájával.

Ennek a törekvésnek voltak „jóléti" (szociáldemokrata), konzervatív (korporatív, „hivatásrendi"), „kommunista" (azaz szovjet típusú, bürokratikus-zsarnoki államkapitalista) és náci/fasiszta változatai. A különbségek közöttük tetemesek - a szociáldemokrata és a „szovjet" variáns egalitárius volt, a másik kettő ennek élesen az ellenkezője - , de annyi igaz, hogy a nagy társadalmi erők az állam meghódítására és hatalmának a modern tudomány eszközeivel való példátlan kiszélesítésére törekedtek, az államnak mint paradigmának, mintának a társaslélektani általánosítására tettek kísérletet (szolgálat, hűség, fegyelem, vezérkultusz, áldozat, engedelmesség, hősiesség, önzetlenség, önkorlátozás, az önélvezet és a személyes szabadság, boldogság elutasítása : ezek 1968-ig általános jellemzők az egész világon).

A tudományosan racionalizált és militarizált modern államnak mint az emberi világ (mindenekelőtt a tőke-munka kontinuum, a szabadelvű korban a politikán kívülinek tételezett gazdasági-szociális szféra, a „megélhetés", a „livelihood" ún. alrendszere) alakításában döntő instanciának a vadonatúj kulcsszerepét elsőnek a szociáldemokrácia ismerte föl a tizenkilencedik század végén, és ennek a lehetséges tragédiáját az elmélet is igen hamar meglátta (Max Weber és Georges Sorel). Ugyanerre ébredt rá - méghozzá ultramodern, korát megelőző biopolitikai tudatossággal - a brit, a francia, a német, a belga, a holland, a japán imperializmus geopolitikai, demográfiai, genetikai (eugenikai), katonai doktrínája, a területi és faji imperatívusz kíméletlen érvényesítésével.

A liberális kapitalizmus egyik fő (egyszerre ideologikus és valóságos) vonása a gazdaság és „a politikum" elválasztása. Ha jól meggondoljuk, ezt nevezi a liberalizmus „szabadságnak". Az állam és a civil (polgári) társadalom - ez utóbbi fő eleme a piac - különállása (még ha le is hántjuk róla az egyéni szabadságot regényesítő, legitimációs propagandafrázisokat) komoly dolog, ugyanis meghatározza a társadalomban uralkodó kényszerformákat. A civil (polgári) társadalomban a szerződéses (alakilag : önkéntes belegyezésen nyugvó) viszonyoknak „kell" uralkodniuk - a kényszer közvetett, a megélhetés kényszerétől a beilleszkedés, elfogadottság stb. kényszereiig - , viszont az állam jogilag szabályozott térfelén ott van minden szabályozás hátterében a legitim fizikai erőszak féltékenyen őrzött (és egyre tágabbra szabott) monopóliuma. A huszadik században csakugyan megpróbálkoztak vele, hogy ezt a különállást szétverjék.

Evvel egyszer s mindenkorra megváltozott a kapitalizmus (s ennélfogva az osztályharc) jellege.

Mindez meglehetősen közismert, és tudható, hogy a válságoknak - azaz a tőkék harcának, pusztulásának, versengő önpusztításának - a megoldása, az életszínvonal emelése, az egyenlőség és szociális biztonság előrehaladása elválaszthatatlan az állam racionalizálásától (tervezés, tudományos módszerek erőszakos elterjesztése) és a háborútól. A huszadik századot mindenestül jellemző etatizmus/militarizmus és szcientizmus egységes volt, és nem is volt alternatívája, ha az uralkodó rend nem akarta megadni magát a szocialista munkásmozgalomnak, amely - a keresztyénség megjelenése óta a későrómai korban - a legsúlyosabb rendszerszerű, radikális kihívás volt a hierarchiával szemben.

A szocialista munkásmozgalom szerepe az „állami túlhatalmi" trendben eltakarja előlünk a kihívás valódi természetét. A szocialista munkásmozgalomnak majdnem egy évszázadra (évszázados hanyatlásra) volt szüksége ahhoz, hogy a kapitalista Nyugat segítségül hívhassa a sztálini Szovjetuniót a világrend helyreállítása végett. A szociáldemokrácia és a bolsevizmus valóságos teljesítménye - az egyenlősítő-újraelosztó állam fölhasználása a tőke/munka erőegyensúly politikai, stratégiai „eltolására", amely persze soha nem vezetett a proletariátus társadalmi hatalmához, de „tribunusi" ellenhatalmához olykor igen - elfeledteti velünk „a szocializmus mint valóságos mozgalom" (Marx) szellemi és erkölcsi jelentőségét a maga korában, amely sokkal szélesebb és mélyebb volt, mint a reális „teljesítmény". Ez az erkölcsi-szellemi dimenzió okozta azt a heves reakciót, ellenállást a polgári társadalomban, amely eldöntötte végső soron Európa sorsát a huszadik században, s amely máig a történelem egyik döntő tényezője.

Az a páni félelem, amelyet az orosz és a közép-európai szocialista forradalom váltott ki, nem a forradalmi kormányzatok első, rögtönzött - bármennyire félelmetes vagy brutális - intézkedéseire vonatkozott. Ez a pánik, amint a korabeli irodalom bizonyítja, „a kommunizmus mint olyan" lényegét érintette. S mivel a ma élők (beleértve az 1989 után születetteket) soha nem éltek olyan világban, amelyből hiányzott volna „a kommunizmus mint olyan" dimenziója, az 1917 és 1923 közötti idő (amikor a dolog még új volt) döbbenete nem írható le egykönnyen. A kommunizmus mindent megfordított. Fölöslegesnek nyilvánított mindent, ami az összes civilizált rend tartóoszlopa volt : az uralkodó osztályt, az egyházat, a monarchiát, a hadsereget, a közigazgatást, a büntető igazságszolgáltatást, a közvetett népképviseletet, magát az államot és a nemzetet, a férfiuralmat a nők fölött, az öregek uralmát a fiatalok fölött, a régiek uralmát az újak fölött (tehát a hagyományt), az összes címeket és rangokat, a monogám nemi erkölcsöt, a családot, a magántulajdont, a bérmunkát, az árutermelést, tehát a pénzt, a piacot, a munkamegosztást, a differenciált jövedelmet, a szokványos fogyasztási célokat, a versenyszellemet, a győzelem és a siker tiszteletét, mindennemű tekintélyt, vallást, kultuszt, eleganciát, modort, stílust, kiváltságot, örökletes jogcímet, búfelejtő-gondűző szórakozást, érzelgősséget, giccset, hazafias vagy erotikus ellágyulást, pietásból következő (irracionális) kíméletet vagy kivételezést.

Az ítéletnapra, a világ végére készülő középkori millenarista mozgalmak óta először mondta valaki hitelesen és komolyan, hogy „meg kell változtatni a világot" és „meg kell dönteni a rendszert". De ami a khiliasztikus eretnekmozgalmaknak egyszeri kairosz volt (a betelt idő, a döntő pillanat), a marxista munkásmozgalmaknak „a történelem kezdete" (avagy „az előtörténet vége"). Az új, hosszú, véres-verítékes emancipációs história első, nem utolsó pillanata, s ezért komolyan veendő, hiszen nem - bármennyire elhatározó jelentőségű - epizódnak tudta magát, hanem évezredes átalakító munkának. „Nyitott végű" (open-ended) „projekt", amely mellett szólt az, amit a munkásmozgalom (evolúciós és történeti) tudománynak tekintett - s a keresztyénség veszedelmes örökségeként : a tanúságtétel, a mártírium. Hívei számára „a kommunizmus mint olyan" igazát a kommunisták elképesztő, hihetetlen hősiessége - és elborzasztó kegyetlensége - bizonyította.

A két világháború mélységes egzisztenciális és morális válságot okozott, s ilyen válság volt maga is ; a hagyományos rend, a fönn és lenn, a kicsi és a nagy rendje olyannyira megrendült, hogy a rend híveinek - a világtörténelemben először - józanul meg kellett fontolniuk, hátha ez több, mint fölfordulás, hátha itt nem új hatalomigénylők rémületes „bejelentkezéséről" van szó, hanem valami még sokkal hideglelősebbről, a szociális világ - azaz a hierarchia világa - végső összeomlásáról. Itt a puszta elnyomó eszközök már nem segíthettek. Itt a hagyományos uralkodó osztályok, arisztokráciák, jogtudó, katonai és közigazgatási elitek rég csődöt mondtak.

Ekkor a forradalmat már csak forradalmi módszerekkel lehetett megverni és leverni. Így került sor a fasizmusnak/nácizmusnak nevezett preventív (megelőző) ellenforradalmakra, amelyek azonban sokba, túl sokba kerültek a nagyburzsoáziának, amely pusztán restaurációt rendelt meg, de többet és mást kapott helyette a rohamosztagoktól. Ahhoz, hogy a kommunizmust sok mindenben utánzó fasizmus és nácizmus - szemben a voltaképpeni „kommunizmus mint olyan" fenyegető és kecsegtető ígéreteivel - restaurálja a nemzet, az állam, a rangsor, a faji közösség, az engedelmesség, a harckészség ún. „értékeit", meg kellett neki engedni, hogy a politikai és katonai hatalmat (de nem a tulajdont !) elvonja a polgárságtól, és átadja a háborúra beállított, paramilitáris fogalomkulcs szerint mozgalmivá-militánssá átszervezett nemzetállamnak, amelyet az egypárt és paraállami erőszakszervezetei domináltak. Ernst Nolte, a kétes hírű, ám éles szemű történész nem téved, amikor megállapítja, hogy a nácizmus a bolsevizmus ellenszereként jött létre, a bolsevizmusra volt reakció, és rengeteget tanult Lenin és Trockij forradalmi rendszerétől. Az egypárt, illetve a titkosszolgálattal összevont, a pártnak alárendelt (tehát a szokványos államszerkezetből kivont) politikai rendőrség kormányzati középponttá fejlesztését a fasiszták és a nácik Szovjet-Oroszországtól vették át, nem szólva számtalan polgárháborús technikáról. Csak úgy tudták viszont megmenteni a kapitalizmust a kommunista forradalomtól, hogy a kapitalizmussal teljesen nem azonos polgári rend jelentős határozmányait megsemmisítették, legfőképpen a polgárság politikai hatalmának (a parlamentarizmusnak, az „érdekegyesítő" liberális nacionalizmusnak, a jogállamnak, a sajtó befolyásának) a szétzúzásával, ami egyébként tipológiailag nem újdonság : Caesar és Napóleon is az uralkodó osztály megrendszabályozásával, politikai passzivitásra ítélésével mentette meg az akkori rendszert. Hitler nem a kapitalizmust döntötte meg, hanem a burzsoázia politikai hatalmát (ez nem ugyanaz), és hosszú időre kiiktatta az „adversary culture" - ez nem azonos az ellenkultúrával („counter-culture") - befolyását egészen az 1960-as évekig Németországban. Márpedig a burzsoázia politikai hatalma összefonódik ennek a rendszerellenes, kritikai kultúrának a meglétével ; a polgárság nélküli kapitalizmusban ez - láthatólag - egyre inkább nélkülözhető, mert a puszta tűrést vagy a fügefalevél-funkciót nem tekinthetjük az „adversary culture" haladottabb jelenkori formájának. A weimari köztársaság nagypolgári vezetése belátta, hogy a saját „demokratikus" rendszere és önromboló, az ellenféllel szemben egyre belátóbb (a nácik által „kultúrbolsevistának", „elfajzottnak" nevezett, tragikus akcentusú) műveltsége esélytelen a szocialista és bolsevik munkásmozgalommal szemben, a monarchista-junker restauráció pedig lehetetlen. (Már a jobboldali nagypolgárság olyan jelentékeny exponensei, mint Oswald Spengler, is morálisan többre becsülték a szocialista-kommunista munkásmozgalmat az egész polgári hóbelevancnál.)

Az, amit Jeffrey Herf a hanyatló weimari köztársaságban a nemzetiszocialista hatalomátvételt (Machtergreifung) előkészítő „reakciós modernizmusnak" nevezett - s amelynek szerintem a legragyogóbb képviselői : Werner Sombart, Ernst Jünger, Carl Schmitt, Martin Heidegger (a „die Kehre" előtti zseniális korszakában), Ferdinand Fried - , eltökélten polgárellenes volt, és először képzelte el, hogy miként lehet a technikát (beleértve a jogi és katonai technikát) a fölvilágosodás és a „progresszió" ellen használni a tudomány státuszának átértékelésével és a polgári egyenlőségtan fölborításával. Evvel szoros összefüggésben túlozta el a legvégsőkig Carl Schmitt „a politikum" (das Politische) különállását, ami a klasszikus liberális nézet radikalizálása és megfordítása, hiszen nem a hatalom korlátozását, hanem abszolutizálását, a jüngeri „totális mozgósítás" (totale Mobilmachung) állampolitikává emelését szolgálta. Tekintve, hogy a politika és a gazdaság („az állam" és „a civil társadalom") elválasztása a tőkés rendszer alapvető jellegzetessége, így sikerült ezt - polgárellenes világnézeti fordulattal - megőrizni, sőt : kiélezni, dinamikussá tenni, megszabadítani a pluralista fecsegés (dialógus, deliberatív demokrácia) irénikus (békeszerető, üzletiesen alkuvó) karakterétől.

A fölvilágosodás gondolati alapjain nyugvó polgári rend kiiktatta volt a társadalom szabályszerű működéséből a személyi függőséget, a szüntelen és rendszeres fizikai erőszakot, a közvetlen és szimbolikus megaláztatást és ellendarabját, a „közemberi" léttel összemérhetetlen, a szentséggel összecsúszó személyes tekintélyt. A fasizmus mindezt visszahozta. A fasizmusnak a fölvilágosodás ellen folytatott szívós, átgondolt küzdelme nem legenda.

És a fasizmus - ha a „létező szocializmust", vagyis a tervező-újraelosztó, despotikus államkapitalizmust nem is, de - „a kommunizmust mint olyant" történelmi értelemben legyőzte. A fasizmus nem találta ki azt, amit átörökített (mindezt a tizenkilencedik század liberális-merkantil-nacionalista, expanzív-imperialista nemzetállamai - és ideológusaik - gondolták el eredetileg), ám mindezeket nem közvetlenül, a tizenkilencedik század szabadelvűségétől kaptuk, ez a szabadelvűség már 1914-ben végérvényesen elmúlt. De amit a fasizmus fölújított, azt (jócskán módosított tartalommal) őtőle kaptuk. Ma is uralkodó eszméink (a magántulajdon, az állam, a nemzet, a tőke, a munka, „aki nem dolgozik, ne is egyék" [Pál], az engedelmesség, a tekintélytisztelet, a hagyományhűség, a társadalmi kohézió, a család, a férfiasság és nőiesség, az etnikum, az önföláldozás a hazáért stb.) antikommmunista eszmék. Ezeknek az alapvetően polgári eszméknek a fasiszták adtak szakrális-autoritárius „csavart" (spin) : ez megint kiveszett belőlük egy időre, de a recepció és az áthagyományozás fasiszta jellegű alapító mozzanata máig meglátszik rajtuk.

A Führerprinzip több, mint pusztán erős állam, több, mint diktatúra. Ez karizma vallás nélkül, megkenekedés fölkentség nélkül. Tekintély à l’état pur, vegytiszta állapotban. Amely a „miért ?" kérdésre azt válaszolja : csak. Il Duce ha sempre ragione : a vezérnek mindig igaza van ; ezt valaha plakátokra írták Olaszországban.

Evvel az üres restaurációval világszemlélet és életforma tekintetében talajt vesztett a polgárság, majd - a politika után - a monopolkapitalizmus, a kartelluralom, a munkaszervezés egyre technikaibb jellege a vállalatirányítást is kivette a kezéből (ezt a menedzserek vállalták magukra). Evvel indult el a polgárságnak mint szociokulturális csoportnak a pusztulása, amelyet persze megelőzött a Thomas Mann, Proust, Walter Benjamin, Siegfried Kracauer, Bernanos, Musil, Roger Martin du Gard, Alfred Döblin, Mauriac, Julien Green, Hermann Broch, Heimito von Doderer írásaiból ismert dekadencia. Az osztályöntudatos proletariátusnak - mint az emancipáció hordozójának, amely „csak láncait vesztheti" - szintén nyoma veszett.

A kapitalizmus túlélte a burzsoáziát és a proletariátust (mint szociokulturális-politikai kollektív cselekvőket), s ebben kulcsszerepe volt a huszadik századi etatizmusoknak a nácizmustól a szociáldemokrata jóléti államig ; bármennyire is különböztek ezek egymástól, egyaránt elnyomták vagy kooptálták az osztályharc politikai formáit, s evvel véget vetettek a klasszikus kapitalizmusnak, sokkal inkább, mint a föllépésükkor már alig létező laissez-faire fölszámolásával.

A kommunista forradalmi mozgalomban rejlő veszély elhárult a szovjet rendszer - Rosa Luxemburg által már 1918-ban relevánsan bírált - despotizmusával, majd a sztálini Thermidorral. A szovjet rendszerek a kizsákmányoló és elnyomó osztálytársadalom fönntartásával, az egyre erősödő sovinizmussal és militarizmussal, a büntetőtelepek és koncentrációs táborok (David Rousset : „l’univers concentrationnaire", 1947) állami-katonai rabszolgaságával, a szisztematikus kényszermunkával, a kritikai nyilvánosság szétzúzásával, ellenforradalmi és gyakran szimplán imperialista (terjeszkedő, gyarmatosító) külpolitikájukkal, mélyen konzervatív művelődéspolitikájukkal („realizmus" !...) elhárították ezt a veszélyt, de a totalitarizmus-elmélet téved : így se váltak hasonlóvá a fasiszta rezsimekhez vagy pláne velük azonossá - különben hogyan folyhatott volna közöttük élethalálharc ? Nem arról van szó, hogy Sztálin valahogy mégis „jobb" volt, mint Hitler vagy Mussolini ; nem „jobb" volt, hanem más. Az orosz és a kínai forradalom - megelőző polgári fejlődés hiányában - végrehajtotta a korai modernség föladatait, mindenekelőtt megszüntette a személyes függőséget és a „szent" biopolitikai hierarchiát (örökletes nemesség stb.), tehát a rendiséget. Mindezt a tőke legmagasabb absztrakciós szintjén, a végletekig racionalizált bürokrácia (technikai, tervező algoritmusok) általánosságával helyettesítette.

A nemzetiszocializmus és a katolikus fasizmusok (Salazar, Franco, Seipel/Dollfuss, részben Teleki/Imrédy) éppen ellenkezőleg : a Nyugaton már politikailag tarthatatlan, a végtelenségig közvetett és közvetített tőkés elvontságot korlátozták a személyes függőség, a rendiség, a vérségi leszármazás uralmi funkciójának visszaállításával és extrém radikalizálásával, a hierarchia és a tekintély éltetésével, a „függelem" kultuszával, a ksátrija (a katonai kaszt) élre kerülésével, a „viva la muerte !" típusú hím pántragizmussal, a minden problémára adott erőszakos (döntően háborús) válasszal. Azt a makacsul mellőzött tudást is számon kell tartanunk, amely a korábbi, liberális világrend sötét - és a fényesnél nagyobb, kiterjedtebb - oldalára vonatkozik : a színes népek elnyomásán alapuló európai gyarmatbirodalmak voltak a faji hierarchia és a faji indítékú-logikájú népirtás első terepei (kevesebb, de így is számottevő fizikai erőszakkal ugyanezt a logikát követte az első világháború előtti európai területi monarchiák elnyomó, diszkriminatív nemzetiségi politikája, amely egyik fő oka volt az európai erőegyensúly - és a belle époque - bukásának). Az első koncentrációs táborokat, mint köztudomású, a brit gyarmati közigazgatás állította föl Transvaalban a huszadik század legelején.

Bár a kommunista radikalizmust a Szovjetunió betiltotta és üldözte, az ellenzékben és az illegalitásban a már súlyosan beteg „kommunista" világmozgalom sokáig fönntartotta ezt a szimbolikus fenyegetést, amely a teljes fordulat ígéretével, az elidegenedés és az eldologiasodás - a modernség és a bőség fönntartása mellett - fölszabadulássá változtatásának, az idegen munka használatának, a termelési cél (árucsere, piaci haszon, profit) termeléstől való különválasztása megfordításának ígéretével megjelenítette - függetlenül a szovjet típusú, „valóságosan létező" rendszerek államkapitalista jellegétől - a tőkés jelenhez képest transzcendens célt.

Mivel a kapitalista rendszer soha nem ért véget, állítólagos restaurációja 1989-ben szintén nem következhetett be. Ennek következtében az a hiedelem, amely szerint így a kapitalizmussal szembeni ellenállásnak is meg kellett volna szűnnie, hiszen állítólag „a szocializmus" ( ?) ért véget 1989-ben, hamarosan merő öncsalásként lepleződött le.

Az 1989-i fordulat valóságos és jelentékeny, ha realisztikusan és ésszerűen vesszük szemügyre. Először : a szovjet típusú, bürokratikus államkapitalista rezsimek által kifejlesztett iparosított, urbanizált és szekularizált társadalmak létrejötte után már nem volt adekvát a represszív szabályozási gyakorlat meg az állami elitek és apparátusok gyakorolta önkényuralom és zsarnokság, amely lassacskán egyre formálisabbá és puhábbá vált Sztálin halála, a berlini munkásfölkelés és az első Nagy Imre-kormány reformjai (1953), illetve az SZKP XX. kongresszusa és a magyar forradalom (1956) óta.

Másodszor : a „reálisan létező szocializmusnak" vélt államkapitalista rendszer története két jól fölismerhető szakaszra bomlik. A fölhalmozás és a vele járó aszkézis és terror korszaka már régen befejeződött (s amelyre nem annyira a „szovjethatalom + villamosítás = szocializmus", hanem inkább az „iparosítás + Gulag = sztálinizmus" képlete volt igaz ; hol voltak már ekkor az orosz munkástanácsok, azaz szovjetek...). 1956 után a szovjet típusú rezsimek a jóléti állam (vagy ami ugyanaz, a fogyasztói társadalom) bevezetésére tettek nagyjából sikeres kísérletet, a nyugati tőkés államokhoz képest nagy késéssel, ennek a modellnek az életszínvonalat emelő, egészségesebb, biztonságosabb, fizikailag kevésbé gyötrelmes életével, a permanens mozgósítás leállításával, a rendőrállami terror nagymérvű enyhítésével, a pihenés és a manipulatív „szórakozás", giccskultúra, „könnyűzene", profi sport stb. engedélyezésével. A fogamzásgátlás és az abortusz megengedése átalakította, tetemesen könnyebbé, megengedőbbé tette a nemi erkölcsöt és általában a magánéletet.

Ez a szisztéma ugyanazért ment tönkre, amiért nyugati ikre : az újrabefektetési hányad és a profit érintetlenül hagyásával a jóléti állam kiadásait csak hitelből lehetett fedezni, és a jóléti államok tűrhetetlenül eladósodtak mindenütt. Másrészt az 1968 előtti fogyasztói társadalmak represszív konformizmusa - miközben a konformizáló kényszer lazult, a hierarchia kultúrája bomlásnak indult - lázadást váltott ki. Nyugaton és Keleten.

A tőke - amelyet ekkor már a „kommunista" pártok vezetősége képviselt itt Keleten : Kínában ma is - a változatlan alapföltételek mellett nem finanszírozhatta többé a jóléti államokat. Nyugaton megkezdődött a neokonzervatív fordulat, Keleten (egy kurta évtizeddel később) a szétesett szovjet rezsim romjain végbement a rendszerváltás.

1989 demokratikus/liberális változásai Kelet-Európában (ebbe mindig beleértve a volt Szovjetuniót) nem „juttatták" a gazdasági hatalmat, tehát voltaképpen az uralkodó osztály pozícióját és rangját (a „nomenklatúra" és az „apparátus" helyett) az új nemzeti burzsoáziának - amely egyszerűen soha nem jött létre néhány szervilis komprádor csoport kivételével - , hanem minden további nélkül csődbe vitték az autark, nehéziparra alapozott, állami tulajdonú, központi tervezéssel irányított, eladósodott és kevéssé hatékony gazdaságot, amelynek helyébe az importcikkekkel föltöltött fogyasztói piacok léptek, amelyekhez a fizetőképes keresletet csak hitelekkel lehetett biztosítani.

A befektetésekre képes transz- és multinacionális tőke - a hirtelen privatizált helyi vállalatok egy részének „karcsúsított" (downsized) részvételével - aztán ismét helyreállította a termelőkapacitások egy részét (ezeket is többnyire technikailag „lebutított" [dumbed-down], szalagmunkára alapozott, brutálisan munkásellenes, bármikor „kiszervezhető" [outsourcing] formában), és a rossz hatásfokkal működő, alultőkésített, éhbérért dolgoztató, rendszeresen munkajogot sértő, adóelkerülő kisvállalati kör is elkezdett úgy-ahogy működni, elsősorban bedolgozóként, alvállalkozóként, a multinacionális kereskedelmi vállalatok kiszolgáltatott beszállítójaként. A munkanélküliség, részint rejtett változatokban - korengedményes és rokkantnyugdíj, „egyéni (kényszer)vállalkozók" (Ich-AGs) nyomorú tengődése - a sztratoszféra irányában szabadult el, az elszegényedett állam hagyta összeomlani az infrastruktúrát (elsősorban a közösségi közlekedést és a szociális bérlakás intézményét, majd az egészségügyet és az oktatást stb.).

De a tizenkilencedik és a huszadik századdal ellentétben itt nem holmi „külföldi hatás" érvényesül a szó hagyományos politikai értelmében, hiszen nemcsak az új kelet-európai, közép-ázsiai nemzeti burzsoázia nem született meg, hanem a nyugati burzsoázia is megboldogult : a transznacionális vállalatok fő részvényesei főként nem egyedi tőkepénzesek, hanem befektetési, biztosítási és nyugdíjalapok, illetve pénzügyi intézmények (bankok) ; a kincstárjegyek (treasury bonds) fő vásárlói között pedig külföldi kormányok bukkannak föl. Tehát a nemzetközi finánctőkének van - óriási - befolyása, de a már alig létező fináncarisztokráciának nincs.

Ezt a világtendenciát radikalizálta, kiélezte a volt szovjet tömb országaiban lejátszódott liberális-demokratikus fordulat, a rendszerváltás. A nemzetállamok fölmorzsolódása bizonyos értelemben valóra váltotta (és Nyugatra is vissza- és átterjesztette !) a sajátosan kelet-európai liberális utópia középponti gondolatát, a civil társadalom dominanciáját. (Csak persze tragikusan, nem a sokszínűség és kényszermentesség ujjongó mámorában, ahogyan sokan közülünk elképzelték - bár nem e sorok írója.)

A civil társadalom lényege az önkéntesség és a szerződés. A civil társadalom (nem állandó) intézményeibe be lehet jelentkezni, és ki lehet jelentkezni belőlük (check in, check out), szemben a jogi kényszernek, szabályozásnak alávetett állami intézményekkel : a jogkövetés nem opcionális, a törvény megszegésének szankciói vannak, a jogrendszerekből kilépni nem lehet (csak egy másik jogrendszerbe), az állampolgár „tagsága" az államban nem választott és nem önkéntes, ráadásul életfogytig állandó. Az állam törvényes intézkedéseihez nem szükséges az állampolgár beleegyezése, az állampolgár és az államapparátus viszonya aszimmetrikus. (Ezt jól mutatja az a józan ész számára tűrhetetlen szabály, amely szerint a törvény nem ismerete nem mentesít a jogkövetkezmények alól.)

Viszont a civil társadalom intézményei nem hierarchikusak, hanem egalitáriusak, a belső intézményi kényszer társaslélektani, nem jogi. Ahogyan ez Adam Ferguson, Adam Smith és Hegel művében elméleti kifejezést is nyert, a korai modernségben a szabadságot a civil (polgári) társadalom stratégiai előrenyomulásának értelmezték a kényszerítő fölsőbbségi állam (Obrigkeitsstaat) rovására. Az állam hivatása itt a civil társadalom autonómiájának jogi védelme, tekintet nélkül az állam egyébkénti (demokratikus vagy antidemokratikus) jellegére - ne feledjük, hogy a régi, a tizenkilencedik századi szabadelvűség antidemokratikus, elitista (helyenként kifejezetten arisztokratikus) volt, szintézise a demokratizmussal kései, jobbára második világháború utáni fejlemény.

A civil társadalom (bürgerliche Gesellschaft) két gócpontja a piac és a nyilvánosság. Ameddig ebben a keretben - a polgári (civil) társadalom keretében - létezett a hagyományos burzsoázia és a klasszikus munkásmozgalom, addig itt is voltak (informális, de erős) tekintélyi viszonyok. Ezeknek a közvetítésével - tehát nem a nyílt osztályhatalom és államhatalom alárendeltségében - alakultak a művelődési állapotok is, és az ezekkel az informális tekintélyi viszonyokkal szembeni ellenállás adta meg a modern kultúra (a modernizmus) lázadó karakterét, az uralkodó osztállyal és a tőkés állammal szembeni elutasítás (kontesztáció), gyakran aktív gyűlölet mindössze külsődlegesen ideológiai volt, semmint átgondoltan politikai-elméleti lehetett volna. Ezért volt „a polgári" (das Bürgerliche) - tehát a valóságosan létező burzsoázia represszív-mazochista, romantikus-élveteg karaktermaszkja - az ellenfél, semmint a tőkés rendszer maga.

A szociokulturálisan és politikailag (is) konstruált osztályviszonyok elmosódásával, a szélsőséges, végletes mértékben elvont tőkeuralom berendezkedésével a civil társadalom informálisan hierarchikus stabilitása is elhalványult. A piac és a nyilvánosság összeolvadása (a spektákulum) a civil társadalom dominanciáját - az internet révén - újabb hatványra emelte, és a valamikori autoritárius (tekintélyi) szelekció helyett a diszperz, aleatorikus-sztochasztikus, automatikus-statisztikus „módszerrel" szórja a véletlen „eredményeket", s ebben a „rossz végtelenben" (Hegel) a primitív-mágikus babona, rémhír, népmonda, alantas uszítás, reklám (szédelgő földicsérés), ügynöki provokáció, dezinformáció, elmebaj ugyanakkora rangigénnyel vesz részt, mint a tudomány, a filozófia, a művészetek stb., az egalitárius „fogyasztói igény" alapján, a tartalomszolgáltatás termelőinek hierarchiamentes, egyenlő kibocsátói pozíciója mellett. Ugyanakkor a piac és a nyilvánosság spektakuláris eggyéolvadása a korábbi „kultúraiparhoz" (Horkheimer/Adorno) hasonlóan a véletlenszerű (pontosabban : aleatorikus) fogyasztói attitűdök folytonos kereskedelmi átértékelése és kielégítése révén ezúttal már tisztán eldologiasult, ám sztochasztikusan, tetszőlegesen változó hierarchiákat rendez sorba, amelyek a szabadságillúzió megrendítő erejével hatnak a fölhasználóra (a „user" szoftverhasználót és kábítószerélvezőt egyaránt jelent).

A digitális gerillák (free software, copyleft, hackermozgalmak) gondoskodnak róla, hogy a civil társadalom spektakuláris (piac + nyilvánosság) átkonfigurálása teljesen összezagyválja az emancipatorikus energiákat, és „az ész cselének" hála, az egyáltalán nem szándékolt, profit- és hatalomorientált következményeket.

A szociokulturálisan meghatározott osztályok eltűnése párhuzamosan az egyre radikálisabban proletarizált, szigorú osztálytársadalom kifejlődésével, amelyben azonban az osztálymeghatározottság teljesen absztrakt, olyan világban megy végbe, amelyben az internet és a prekarizálódás miatt a munkaidő és szabadidő határai fölpuhulnak, emiatt pedig módosul a kizsákmányolás eddig ismert szerkezete, s ahol az állami kényszer - a lokalizálhatatlan hatalmi instanciák (pl. a WTO, az IMF vagy a poszt-lisszaboni EU) mindenfajta reprezentációtól, képviselettől elkülönülő jellege miatt - legitimitása egyre inkább elválik a „demokratikus" szemfényvesztés „kohezív", „közösségépítő", a „közérdek", „közjó", „közakarat" képzeteire épülő legitimációs, legitimáló ideológiáitól.

A képviselet - politikai, szimbolikus, kulturális akaratátvitel és azonosságtranszfer - haldoklása mind a tőkét, mind az ellenállást filozófiailag radikalizálja. Sem a szétrohadt parlamentarizmus, sem a névlegesen még „munkáspártok" és szakszervezetek (s egyéb „érdekképviseletek", „szociális mozgalmak", NGO-k) „szubsztitucionizmusa" - ez a kifejezés a baloldal történeti zsargonjában azt a törekvést jelzi, amely a proletariátus akaratába „behelyettesíti" a munkáspárt akaratát, ebbe meg az apparátus és a vezetőség akaratát, és í. t. - nem folytatható. A liberális-demokratikus középút ismét le van zárva, persze sok tekintetben másképp, mint az 1920-as, 1930-as években. Gérard Granel híres tanulmányának címe - „Les années trente sont devant nous"** (A harmincas évek még előttünk vannak) - nem szó szerint értendő.

De az kétségtelen, hogy ismét itt van a kommunizmus és a fasizmus.

Az se vitatható, hogy a kapitalizmust ismét csak a fasizmus mentheti meg. Ez nem ugyanaz a fasizmus, mint az 1920-as, 1930-as években. Egy évtizede fogalmaztam meg és publikáltam a posztfasizmusról szóló hipotézisemet, amely leszögezi, hogy a mai posztfasizmus nem totalitárius, nem militarista, s ennélfogva talán kevésbé hajlamos a genocídiumra, mint históriai előde. Kiváltóokai is mások. A preventív (megelőző) ellenforradalom funkciója kevésbé lényeges, mint egykor, amikor a szervezett munkásmozgalom gigászi tömegereje csakugyan fölidézte - mint láttuk, csalókán és csalékonyan - „a kommunizmus kísértetét". A fasizmusnak ma az az „építő" funkciója, hogy a képviseleti demokrácia szétmállásával (amelyet hosszan a használati érvényesség lejártán túl is fönntartott a hidegháborús szembenállás, a kölcsönös nukleáris elrettentés, a nyugati jóléti állam munka-tőke, bal-jobb egyensúlya, a gyarmatbirodalmak és a régivágású diktatúrák porladása) valamiféle kohéziót próbáljon teremteni az erőszakmonopólium fönntartásával, a hatalmuk „válságkezelő" és háborús célú megújításával kísérletező polgári nemzetállamok „alá". A fasizmus (posztfasizmus) persze elsőbben zűrzavart, nem rendet teremt.

A posztfasizmus hihetetlen sikereket ér el a mainstream - parlamenti és mozgalmi - politikában. Autoritárius jobboldali álpopulisták - olyanok, mint Berlusconi, Sarkozy, Putyin, Boriszov, Băsescu, Orbán, akik maguk nem posztfasiszták persze - a posztfasiszta dinamikát fölhasználva, kombinálva a demokratikus nacionalizmus maradványelemeivel és némi „posztmodern" eklektikával, már nekiestek (különböző módon és különböző mértékben) a szabadelvű-alkotmányos jogállam rogyadozó, korhadó állványzatának.

A szociáldemokrácia régóta előrelétható történelmi veresége után Európában senki nem versenyezhet a jobboldallal és a szélsőjobboldallal. A muzulmán (arab, afrikai, török, indiai-pakisztáni-bangladesi [„szubkontinentális"], kurd, afgán, bosnyák) és a roma kisebbségek (és a hozzájuk szociálisan hasonuló, „lefelé asszimilálódó", nyomorgó, fiatal, örökös munkanélküliségre kárhoztatott, fiatal szubproletariátus) reménytelen helyzete és üldözöttsége, a bevándorlók kitiltása, visszatoloncolása (a maradék munkásmozgalom mintegy felének szégyenletes hallgatása közben...) etnicizálja a szociális kérdést, az „osztályharc fölülről lefelé" így a mainstream politika legdinamikusabb szektora. Az egalitárius honpolgári státusz (mint a nem etnikai, hanem jogilag univerzalista állam alapját jelentő politikai közösség alapegysége, alapeleme) megkérdőjeleződik, s evvel egyrészt befellegzett a későmodern európai állam újliberális korszakának, másrészt a hátrányos megkülönböztetés (diszkrimináció) természetének megfelelően ez nyomás alá helyezi az etnikailag nem érintetteknek mind a reáljövedelmét, mind a szociális és politikai „jogait".

A legitimált és felekezeti fajüldözés nélkül soha nem kerülhetett volna sor a (nagyrészt fehér és keresztyén) munkanélküliek rendszeres állami zaklatására és a munkanélküliség de facto büntetésére, a dologházi szociáltechnika újbóli bevezetésére ún. civilizált európai államokban. Ilyen körülmények között a posztfasizmusnak nincs szüksége a parlamenti (és egyre sűrűbben plebiszcitárius) „demokrácia" megdöntésére, simán elfoglalhatja így is, fölszámolva még a a manipulált, álságos médiapluralizmust és szervezkedési szabadságot is a hagyományos, „törvényes" államapparátus célirányos fölhasználásával, amint ez Olaszországban és Oroszországban mindenki számára látható, és sejthető másutt.

A „kommunizmus mint olyan" teljesen kiveszett a hagyományos munkáspártok és szakszervezetek utódalakulataiból, e tekintetben teljesen beigazolódott az 1968-as új baloldal diagnózisa. (Történelmi igazságérzetünk különben is arra késztet, hogy fölemlítsük : a tavalyi 40. évforduló alkalmával [különösen Kelet-Európában] elhangzott töméntelen reakciós marhasággal éles ellentétben az új baloldalnak különösen a frankfurti, a szituacionista és az olasz autonomista variánsa érvényes fogalmi stratégiákat hagyott a „jóléti" és „fogyasztói", integratív etatizmus utáni időkre. Ugyancsak szembeötlő a 2001. szeptember 11-e után kivirágzott új imperializmus korszakában az oly sokat becsmérelt „tiers-mondisme" és a lejáratott békemozgalom erkölcsi aktualitása.)

A klasszikus munkásmozgalom fölös ballasztnak bizonyult strukturális vonásait nem vették föl magukba a Seattle-ben 1999-ben színre lépett új (antiglobalista-antikapitalista) szociális mozgalmak, de nem változtattak a szociáldemokrata reformizmus tartalmi jellemzőin. A mai kommunizmus nem versenytársa, nem riválisa, nem partnere, még csak nem is ellensége a polgári társadalomban elhelyezkedő erőknek, még a morális-kulturális értelemben antikapitalista, akár szélsőbaloldali erőknek se. (Az „autonóm" ultrabaloldal más kérdés.) Ez az azonosíthatatlan, megfoghatatlan, megszervezhetetlen - Deleuze/Guattari értelmében : „rhizomatikusan" nomád - erő teljesen levetette magáról az államnak mint modellnek (hiszen az ostromlott erőd erőd marad) az ideológiai kényszerét, nem óhajt „szocializmust építeni". (Bármennyire jelentős az új, a legújabb leninizmus-trockizmus csábítása, ami a forradalmi türelmetlenség önmagában fontos jele.) Ez a szokványos politika szemszögéből abszurd, de hát a római birodalmi reálpolitika szemszögéből merő képtelenség - mi több, teljesen láthatatlan - volt az, amit Galileában, Qumránban, Nag Hammadiban gondoltak ismeretlen szakadtak. És hát ne feledjük soha, mit írt a naplójába XVI. Lajos francia király 1789. július 14-én : „Rien." Nem történt semmi.

Ez az erő olykor kis példányszámú folyóiratokban, könyvsorozatokban, kis látogatottságú szájtokon és blogokban, marginális kiállításokon, performanszokban, csak dvd-n látható filmekben ad jelet magáról, s ezek a jelek is kétértelműek, bizonytalanok. Néha föltűnik szélső- és ultrabaloldali rendezvények szélén (fringe). Hébe-hóba a mainstream nyilvánosságban is fölbukkan - azaz leleplezik - , ilyenkor botrány van ; és félreértés ; ezt soha nem akarják eloszlatni, nem válaszolnak.

Néha érintkezik a filozófia és a társadalomtudomány egy-egy eseményével. De alapjában láthatatlan, noha az általa okozott kényelmetlenséget sokan érzik.

A „látható" radikális baloldal érzi a leginkább. Kutyaszorítóba került miatta, és a gravitációs gyorsulás halálos biztonságával zuhan feléje. Szokványos tiltakozások és egyenlősítő-etatista akciók fordulnak ki sarkaikból, és eszmélnek rá, hogy voltaképpen kommunisták. Vagy anarchisták, ami ugyanaz.

A huszadik században a fasizmus volt a megelőző, profilaktikus ellenforradalom. A huszonegyedikben a kommunizmus a megelőző, profilaktikus kultúrforradalom. Nemet mond minden intézményre, mert minden intézmény fasizálódik, növeli a repressziót befelé és kifelé.

A fasizmus a kapitalizmus öngyilkossága volt, amelyet halálfélelmében követett el. Megmenteni a végső erotikus fulladástól a Szovjetunióban megtestesülő államkapitalizmus (vagy államszocializmus : végső soron egyremegy) mentette meg. Ma nem mentheti meg tőle semmi, szokásos újságprózában kifejezve : a posztfasizmus esélyei kitűnőek.

Jobboldali konzervatívok (rendpárti államnacionalisták) és baloldali konzervatívok (stabilitáspárti szociáldemokraták) képtelenek a fasizmussal megbirkózni, amely nem elsősorban az explicit, fölismerhető újnáci pártok átmeneti választási sikereiben fejeződik ki (bár bennük is), hanem a „demokratikus" nemzetállamok diszkriminációs közpolitikáiban, a civil társadalom dinamikusan represszív, tekintélyelvű és bigott fordulatában, az egyenlőségeszmény hitelvesztésében, a politikai méltóságát elvesztett proletariátus iránti széleskörű megvetésben, a „képviseleti kormányzat" és a „pluralizmus" szélsebes hanyatlásában. A néhai - és a fasizmus előtt évtizedekkel is már (és mindig) fajelmélettel igazolt - imperializmus befelé fordul, és a minaretek és fejkendők elleni kultúrharcok ürügyén a jogállamok egyenlő honpolgárainak jogvesztésén és gettóba szorításán ügyködik, s evvel fölkeléseket generál, miközben a gettók foglyainak rokonait a Közel-Keleten és Ázsiában bombázza halálra, hogy összeköthesse a polgárháborút a „rendes" külháborúval. Itt a fasizmus annyira kell a kapitalizmusnak, mint a falat kenyér.

A posztfasizmus funkciója az autoritárius állam helyreállítása.*** A végrehajtó hatalom önállósulásának jelenségére már Marx rámutatott a Louis Bonaparte államcsínyéről szóló esszéjében (1852), majd Engels fejtette ki barátja halála után az államnak mint „ideális össztőkésnek" a középpontba nyomulásáról alkotott elméletet, amely a tőketulajdon egyre fokozódó elvontságának - az egyéni vállalkozótól, majd a részvénytársaságoktól (amelyek találó francia neve société anonyme) a monopóliumokig ; később a transznacionális vállalatokig, befektetési alapokig - tendenciáját az az állami szerepvállalás tetőzi be, amely egyszerűen fölöslegessé teszi a burzsoáziát, amelynek a funkcióját simán ellátják a tőke fizetett alkalmazottai. Ez elháríthatja és el is hárította a kapitalizmus összeomlását, viszont megszüntethette és meg is szüntette volna a tőkés rendszer minden korábbi emancipatorikus tartalmát, ha a munkásmozgalom és a keleti, egalitárius-modernista államkapitalizmus (vulgo : a Vörös Hadsereg) antifasiszta küzdelme (illetve a kínai forradalom győzelme 1949-ben) nem kényszerítette volna időleges („jóléti", fogyasztói és pluralisztikus) engedményekre meg (közvetett, távoli okozatként) a klasszikus kolonializmus fölszámolására a nyugati államokat. Ezek a korlátozó tényezők nem állnak fönn többé, a polgári társadalmon belül létrehozható igazságosság (a kiinduló föltételek egyenlősítése, „esélyegyenlőség", jogegyenlőség) elvi fönntartásának a megsemmisítése már kezdetét vette, egyelőre kifejezetten nem innovatívan (klerikalizmus, felekezeti és fajgyűlölet, nacionalizmus örvén), de mivel az állam erőszakfunkcióinak megerősítése az állam szociális és szolgáltató funkcióinak az igen gyors leépítésével jár együtt, az új állami represszió igazolására világnézeti változásnak kell végbemennie. Ez egyszerre „etatista" és „antietatista". A posztfasizmus - és a befolyása alatt álló hagyományos jobboldal egy része - antietatista a tőke-munka kontinuumból kirekesztett populációk javára szolgáltatott ellátások tekintetében, újramoralizálja a piaci ellenszolgáltatás nélküli ellátásokhoz való hozzáférés jogcímeit, s így újra bevezeti az „érdem", az államfönntartó magatartás és státusz kritériumait, másrészt meg - ugyanezekkel a populációkkal szemben - módfölött megerősíti a repressziót és a szociális különállásért járó büntetés funkcióit ; a kapitalizmus szemszögéből fölöslegesnek vagy fenyegetőnek tetsző „külvilágot", a globális Délt pedig a nyugati államok háborúkkal vagy paramilitáris akciókkal próbálják kordában tartani,s ez utóbbiakhoz igen sötét rasszista propagandamanővereket vesznek igénybe. Mindezek megszerzik az új autoritárius államnak és a posztfasizmusnak a hagyományos fehér munkásosztály egy részének - még mindig csak egy részének ! - a beleegyezését, s evvel a beletörődését abba, hogy a „színesekre" szabott jóléti kurtítások a saját reálbérét és cselekvési lehetőségét rövidítsék meg ; elvégre ez a fasizmus alapvető értelme : a kapitalizmus reális és potenciális ellenlábasainak alávetése, megfegyelmezése. Ehhez most nem kell népirtás, és az ellenlábasok stratégiai azonosítása is megváltozott : a legtöbb helyen (mint jól tudjuk itt Magyarországon : nem mindenütt) kikerültek a céltábla közepéről a zsidók - akiket valaha Nyugat- és Közép-Európában a rendszerrel és uralmi hagyományával szemben ambivalens erőnek, az Internacionálé rejtett (ám rendszeren belüli, mert polgári, így fokozottan veszélyes) szövetségesének, szellemi bűntársának tekintettek. A posztfasizmus annyiban nem változott, hogy mind a liberális kapitalizmust, mind a kommunizmust ellenségének tekinti, de annyiban igen, hogy olykor „liberális" (pontosabban : neokonzervatív) érvekkel is ügyködik, amikor a NEM tőkések munka nélküli jövedelmének a megszüntetésére törekszik, és ezáltal individualista (hamisan individualista !) gondolatmenetekkel diszkreditálja az egyenlőséget, amiben sokszor - mindenekelőtt Kelet-Európában - valódi liberálisok is a kezére játszanak a maguk jellegzetesen öngyilkos módján, akár az 1920-as években. Mivel nagy hatalmú ellenerő nincs, a - részben vagy egészben - posztfasiszta politikák csak ott kényszerülnek erőszakra, ahol a készen kapott államapparátus fölöttébb gyönge és korrupt.

A „huszadik század" nem ért véget. Sok minden megváltozott, de az, ami megoldatlan - az emberi emancipáció és akadálya, a holtmunka uralma az élőmunka fölött - nem változhatott meg. A kapitalizmusból kiveszett a „humanista" polgári kultúra, a szocializmusból „mint valóságos mozgalomból" kiveszett a prófétai öntudat. Semekkora sivárság és letargia nem rejtheti el azonban azt, hogy a ma már utópikus harsonaszóval meg nem fogalmazható probléma megmaradt. Azt nem tudom, lesz-e alkalom hősi halálra. Most úgy látszik, nem.

*Esszém címe megegyezik Giovanni Arrighi kitűnő könyvének (The Long Twentieth Century, London : Verso, 1994, számos utánnyomás) címével, és ez nem szándéktalan. Arrighi a modern kapitalizmus új korszakolását a Gramscitól (illetve persze Machiavellitől) származó hegemóniafogalom újrahasznosításával végzi el, rendkívül érdekes módon. Az itt érintett kérdéskre is releváns Arrighi újabb könyve (Adam Smith in Beijing : Lineages of the 21st Century , London : Verso, 2007, számos utánnyomás). Arrighi perspektívája ezekben a nagyszerű gazdaságtörténeti-politikafilozófiai művekben eltér ennek a szerény írásnak a nézőpontjától, s éppen ezért bátorkodom őket a magyar olvasó szíves figyelmébe ajánlani. (Csak most vettem észre, hogy a Fukuyama-Hobsbawm párhuzam nemcsak nekem tűnt föl, vö. Gregory Elliott : Ends In Sight : Marx/Fukuyama/Hobsbawm/Anderson, Houndsmill/London/New York : Palgrave Macmillan, 2008.)

**Gérard Granel : Écrits logiques et politiques, Párizs : Galilée, 1995.

***Ennek a problémának a tekintetében is értékes örökséget hagyott ránk 1968, vö. evvel a Max Horkheimer és Franz Neumann háború előtti elméleti kutatásaira támaszkodó tanulmánnyal, amelyet egy akkor huszonöt esztendős ifjú lángelme írt : Hans-Jürgen Krahl : „Zur Geschichtsphilosophie des autoritären Staates" [1968], in : H.-J. Krahl : Konstitution und Klassenkampf [1971], 5. kiadás, Frankfurt/M. : Verlag Neue Kritik, 2008, 208-246, vö. Krahl : „Zur Ideologiekritik des antiautoritären Bewußtseins", i. m., 284-290.