Amerika egy lejtős játéktér

A múlt hónapban Obama elnök beszédet tartott progresszív ideálokról, felidézve Teddy Roosevelt szellemét és ennek a republikánusok nem örültek. Mitt Romney különösen bizonygatta, hogy míg Roosevelt szerint „a kormánynak egyengetnie kell a játékteret egyenlő lehetőségek teremtése érdekében”, Mr. Obama szerint „a kormánynak egyenlő eredményeket kell teremtenie”, olyan társadalmat, ahol „mindenki azonos vagy hasonló jutalomhoz jut, függetlenül a képzettségétől, az erőfeszítéseitől és a kockázatvállalásától”.

Mint sokan gyorsan kimutatták, nem igaz, hogy Obama elnök a radikális újraelosztás fanatikus híve lenne, ez egy merő fikció. Amit azonban nem jegyeztek meg ilyen széles körben az az, hogy Mr. Romney, aki magát úgy mutatja be, mintha hinne egy sima vízszintes játéktérben, szintén egy merő fikció csupán. Miért gondoljuk, hogy ő vagy a pártja egyáltalán törődik a társadalmi egyenlőtlenségek kérdésével ?

Beszéljünk egy percig a játéktér valóságos állapotáról.

Az amerikaiak más nemzetek polgárainál sokkal inkább hisznek abban, hogy ők egy meritokráciában élnek, vagyis hogy egy személy társadalmi helyzete egyéni érdemei szerint alakul ki. Ez az amarikai önkép azonban csak fantázia : a múlt héten a The Times-ban egy riport rámutatott arra, hogy Amerika a valóságban a fejlett országok közül abban tűnik ki, hogy itt számít a leginkább kik a szülők, itt van a legkisebb esélyük a társadalom alsóbb létrafokairól származóknak arra, hogy a csúcsra, vagy akár középre másszanak.

És ha azt kérdezik, miért osztálykötöttebb Amerika a gyakorlatban, mint a nyugati világ más részei, az ok nagy része abban áll, hogy a kormányunk nem végzi el a dolgát az egyenlő esélyek megteremtésében.

A kudarc korán kezdődik : Amerikában a szociális biztonsági háló lyukai azt jelentik, hogy a kisjövedelmű anyák és gyermekeik nagyon valószínűen gyenge táplálkozástól szenvednek és elégtelen orvosi ellátásban részesülnek. Ez folytatódik, amikor a gyerekek elérik az iskolás kort, és olyan rendszerrel találkoznak, amelyben a gazdagok a gyerekeiket jó, jól finanszírozott iskolákba küldik, vagy ha azt választják, magániskolákba, míg a kevésbé előnyös helyzetű gyermekek sokkal rosszabb nevelésben részesülnek.

Amikor elérik a felső iskolai kort, az előnytelen hátterűek sokkal kevésbé valószínűen mennek egyetemre/főiskolára – és nagyon kevéssé valószínűen jutnak élvonalbeli intézménybe – mint azok, akik szerencsésebbek a szüleikkel. A legszelektívebbek az „elsőrendű” iskolák, ahol a kezdők 74%-a a háztartások azon negyedrészéből jön, amelynek a legmagasabb a „szociogazdasági státusa”, és csak 3% jön az alsó negyedből.

És ha a társadalmunk alsó lépcsőiről jövőknek mégis sikerül bejutniuk egy jó kollégiumba, a pénzügyi támogatás hiánya sokkal valószínűbbé teszi a kiesésüket, mint a gazdagok gyermekeiét, még akkor is, ha a velük született képességeik ugyanolyanok vagy jobbak. Az Oktatásügyi Minisztérium egy hosszan tartó vizsgálata úgy találta, hogy a magas tesztpontszámú, de kisjövedelmű szülőktől származó hallgatók kevésbé valószínűen szerzik meg a diplomájukat, mint a kis pontszámmal, de gazdag szülőkkel rendelkezők, lazábban szólva, az okos szegény gyermekek kevésbé valószínűen jutnak fokozathoz, mint a buta gazdagok.

Nem csoda, hogy Horatio Alger történetei, a regék a szegény és szerencsés gyermekekről sokkal kevésbé általánosak a valóságban, mint a legendákban, és sokkal ritkábbak Amerikában, mint Kanadában vagy Európában. Ami visszavisz engem az olyanokhoz, mint Mr. Romney, akik az állítják, hogy hisznek a lehetőségek egyenlőségében. Hol a bizonyítéka ennek az állításnak ?

Gondolják meg : bárkinek, aki valóban egyenlő lehetőségeket akar, nagyon kell aggódnia a mostani rendszerünk egyenlőtlensége miatt. Ott kezdődik, hogy a várandós anyák, majd a kisgyermekek több táplálkozási segélyt kell kapjanak, de javítani kellene a közoktatás minőségét is. Támogatni kellene a kis jövedelmű egyetemi hallgatókat is. És támogatni kellene – mint minden más fejlett országban teszik – egy egyetemes egészségügyi rendszert, hogy senkinek se kelljen aggódnia a kezeletlen betegsége vagy a megsemmisítő orvosi számlák miatt.

Ha Mr. Romney fellépett e dolgok bármelyikéért, én erről lemaradtam. És a pártjának a kongresszusi szárnya elszántnak látszik még tovább nehezíteni a felfelé irányuló mobilitást. Például, a republikánusok próbálják megnyirbálni a Nők, Csecsemők és Gyermekek program pénzügyi alapjait, amely segít megfelelő táplálkozást biztosítani a kisjövedelmű anyáknak és gyermekeiknek. A Pell-segély csökkentését követelték, amelyet a kisjövedelmű diákok számára terveztek, hogy lehetővé tegyék az egyetemi tanulásukat.

És természetesen elkötelezték magukat az egészségügyi reform hatálytalanítása mellett, amely minden hibája mellett végre garantált gondozást adna az amerikaiaknak, amilyent mindenki más a fejlett világban természetesnek vesz.

Hol hát a bizonyíték arra, hogy Mr. Romney és pártja valóban hisz az egyenlő lehetőségekben ? A cselekedeteikből ítélve, előnyben látszik részesíteni egy olyan társadalmat, amelyben a szülők helyzete az életben jórészt meghatározza a gyermekeikét. És amelyben a nagyon gazdagok gyermekei adómentesen örökölnek. Teddy Roosevelt ezt nem hagyná jóvá.

(Ford. Szende Gy.)